Leibniz vitában

egy meghiúsult érseki kinevezés

 

Gigászok harca a hercegnőért

A Leibniz-Clarke levelezés

 

L’Harmattan Kiadó

harmattan@harmattan.hu

www.harmattan.hu

 

 

 

A 17. században válik a tudósok közt elfogadottá, hogy a kísérlet, a természettudományos kutatás alapja nyomán lehet csak törvényeket megfogalmazni, s ezeket a ma-

tematika segítségével kiszámolni. Descartes, Spinoza, Leibniz ennek a gondolati rendszernek, a felvilágosodásnak úttörői.

 

 

Az ellenfelek:

Leibniz:

Nem pantheista, magát Spinozával szemben definiálja. A világot Isten által teremtettnek fogja fel, azt a tett igazságának fogja fel, s kiegészíti azzal, hogy a világon minden harmóniában áll egymással. Kísérleteket tesz a descartesi dualizmus felszámolására. Új istenfogalma már elszakadás a tizenhetedik század vallási dogmatizmusától. Veszedelmes vitapartner, nyolcéves korában tanul meg latinul, 18 évesen doktorál, 22 évesen a londoni Royal Society  tagja, elméjét diplomata foglalkozása csak tovább csiszolja. Személyes kapcsolatteremtő képessége nagy: felkeresi Newtont, Spinozát. Newtontól függetlenül fedezi fel az infinitézimális számítást. Ő alakítja meg a Berlini Tudományos Akadémiát, melynek első elnöke lesz. Békeszerető, „irénikus alkat”, nem pedig polemikus, ennek ellenére Spinozával szemben leszögezi, hogy végtelen sok szubsztancia van, s nincs a világegyetemben két egyforma monász. Vitája Clarke-kal, csak Leibniz halála miatt szakad meg. Newton hívői plágiummal vádolják meg, egy külön vizsgálat foglalkozik az üggyel, 1712-ben, Leibnizet elmarasztalják, de a döntést hozó társulatnak tagja maga Newton is. Meg kell érnie 1714-re, hogy filozófiai rendszerét is kigúnyolják. Pozíciója akkor erősödik, amikor II. György Angliában trónra lép, (1727), mert annak feleségével bizalmas viszonyban állt, még leveleztek is. Még hetven éves korában is erőre kap, tervezi, hogy Angliában tepeszik le udvari történészként. Közbeszól a halál.

 

 

Clarke:

 

Csiszolt elme. A newtoni természetfilozófia alapján konstruál újabb bizonyítékokat Isten létezésére, de nézeteit az anglikán egyház rosszallja, ezért állásával fizet. Arianista hírben állt. A lincolni püspök véleménye szerint, aki megaadályozta, hogy Canterbury érseke legyen, a legtanultabb és legbecsületesebb ember az udvarban, s csak egy hibája van, hogy nem keresztény. Önérzetes ember. Amikor a királyné felesége megkéri, hogy fordítsa le Leibniz egyik művét, azzal utasítja vissza, hogy annak nézetei túlságosan ellentétesek az övéivel. A vitát Leibniz kezdeményezi azzal, hogy megvádolja az angol filozófusokat, hogy hanyatlásba döntik a természetes vallást.

A kesztyűt Samuel Clarke veszi fe, s kezdetét veszi filozófiai vitájuk, mely, fogadják el nekem, hogy izgalmasabb minden Bea asszony kontra Győzike szellemi párviadalnál.

 

Előhang:

 

Leibniz első levele . Sir Isaac Newton és követői Isten művével kapcsolatban is igen furcsa nézeteket vallanak. Tanításuk szerint a Mindenható Istennek időről időre fel kell húznia az óráját, máskülönben megáll. Úgy tűnik, előrelátása nem volt elegendő ahhoz, hogy örökkön mozgóvá tegye. Sőt, Isten teremtésének gépezete annyira tökéletlen ezen urak szerint, hogy időnként arra kényszerül, hogy egy rendkívüli beavatkozással megtisztítsa és megjavítsa is, ahogy egy órásmester, aki tehát annál képzetlenebb, minél gyakrabban kényszerül munkája megjavítására, és arra, hogy pontosan beállítsa. Nézetem szerint a világban mindig ugyanannyi erő és lendület marad meg, és ez csak átmegy az anyag egyik részéből a másikba, a természet törvényeinek és az eleve elrendelt, szép rendnek megfelelően. S úgy gondolom, ha Isten csodát művel, azzal nem a természet, hanem a kegyelem kívánalmainak tesz eleget. Az, aki másképp gondolkodik, igencsak alábecsüli Isten bölcsességét és hatalmát.

Clarke első válasza.

Az ok, amiért az emberek között egy mestert jogosan annál jobb szakembernek tartanak, minél tovább jár szabályosan, a mester további beavatkozása nélkül az általa összeállított gépezet, az, hogy az emberi mester szakértelme mindössze bizonyos mozgások összeállításából, összeillesztéséből áll, mely mozgások princípiumai teljesen függetlenek a mestertől: olyanok, mint a súlyok, rugók és hasonlók, melyek erőit a mester nem teremtette, hanem csak összeillesztette. De a helyzet Isten vonatkozásában egészen más. Ő ugyanis a dolgokat nemcsak összeszereli, vagy összerendezi, hanem ő maga alkotja és folytonos fenntartója ezek eredendő erőinek és mozgási képességeinek; következésképpen az, hogy semmi sem történik folyamatos uralma és felügyelete nélkül, művének nem lealacsonyítása, hanem valódi dicsősége. Azon elképzelés, mely szerint a világ egy nagy gépezet, mely Isten beavatkozása nélkül működik, ahogy egy óra is az órásmester segítsége nélkül jár, a materializmus és a fatalizmus elképzelése, és oda vezet, hogy – Istent látszatra világ feletti értelemmé téve – kizárják a világból a gondviselést és Isten uralkodói tevékenységét. És ugyanúgy, ahogy egy filozófus a gondviselés uralkodása és beavatkozása nélkül bemutatja a dolgok alakulását a teremtéstől kezdve, egy szkeptikus könnyedén érvelhet visszafelé haladva, és feltételezheti, hogy a dolgok az örökkévalóságtól fogva zajlanak (úgy, ahogy most is), bármilyen igazi teremtés és alkotó nélkül, csakis azáltal, amit az így érvelők bölcs és örök természetnek neveznek. Ha egy király egy olyan királyság élén állna, melyben a dolgok folyamatosan zajlanának, anélkül, hogy uralkodnék és beavatkoznék, vagy anélkül, hogy részt venne abban, igazgatná azt, ami történik, akkor az számára csak névleges királyság volna, és valójában nem is érdemelné ki a királyi vagy uralkodói címet. És azok, akik azt képzelik, hogy egy földi államban a dolgok tökéletesen folyhatnak anélkül, hogy maga a király igazgatna, vagy intézkedne bármit, azok okkal gyanúsíthatóak azzal, hogy a királyt félre szeretnék állítani. Így aki azt állítja, hogy a világ eseményei Isten, a Mindenek Felett Álló Uralkodó folyamatos irányítása nélkül is tovább zajlanak, annak tanítása lényegében oda vezet, hogy kizárja Istent a világból.

 

 

 

A kiadó:

 

Az újkori filozófia iránt érdeklődő magyar olvasók előtt sem Isaac Newton, sem Gottfried Wilhelm Leibniz alapgondolatai nem ismeretlenek. Mindketten az új tudomány és világkép alapvetésén munkálkodtak. Leibniz és a newtoniánus tudós, Samuel Clarke az új tudomány legfontosabb kérdéseiben – mint az a magyar nyelven most először megjelenő levelezésükből kiderül – ellentétes álláspontot képviseltek, ami annál inkább figyelemre méltó, mert tanúsítja, hogy az egyébként életében Newtonhoz képest kevésbé elismert Leibniz még kortársként, kétszáz évvel Einstein előtt, tisztán metafizikai megfontolásokból relativista valóságmegközelítést kezdeményezett. A dolog ott válik izgalmassá, hogy Huygens, akit nem vádolhatunk metafizikai spekulációkkal, hisz még mérőműszereit is maga készítette, szintén eljut a relativitáselmélet felvetéséig.(Kerekes Tamás)

 

 

 

 

 

Voltaire a newtoni világképet programszerűen a leibnizi metafizikával való kritikai szembenállás alapján mutatja be. A gond csupán az, hogy Newton fizikai világképét Leibniz metafizikai nézeteivel állítja szembe.

Voltaire mindig is bizalmatlan volt Leibniz filozófiájával szemben. Ez nem utolsósorban abból fakad, hogy Leibniz filozófiáját alapjában véve először a Samuel Clarke és Leibniz közti, 1715/1716-ban zajló vita anyagából ismerte meg. Az a tény, hogy Voltaire első Leibniz-olvasmánya a Clarke-kal való vita volt, Voltaire Newton iránti tisztelete, valamint Newton és Clarke Leibniz-cel szembeni kritikus beállítódása lényeges szerepet játszik Voltaire Leibnizhez való viszonyában.

Voltaire Métaphysique de Neutonja tartalmilag szorosan kapcsolódik a Leibniz-Clarke -levelezéshez. Ez a kapcsolódás annyiban hat ki Voltaire Leibniz-kritikájára, hogy átveszi Samuel Clarke érvelésének gyengeségeit. A Leibniz-Clarke-vita “új kiadása” Voltaire számára megfelelő háttérnek tűnik ahhoz, hogy saját gondolatait a közvetlen támadás veszélye nélkül fejthesse ki. Ügyes retorikai fogással eléri, hogy csak a figyelmes olvasó jöjjön rá, tulajdonképpen kinek a gondolatairól esik szó. Míg a felületes olvasó a Leibniz-Clarke -vita megjegyzésekkel ellátott ismertetésével szembesül, addig a figyelmes olvasó egy Leibniz -Clarke -Voltaire-vitával találja szemben magát. Voltaire az 1734 és 1737 között keletkezett Traité de Métaphysique néhány olyan, szívének kedves gondolatát csempészi a szövegbe, amelyeknek nyilvánossá tételét óvintézkedések nélkül nem merte megkockáztatni. Egyebek mellett a kartezianizmust is keményebben tudta bírálni ilyen körülmények között. Bírálatában azonban állandóan összekeveri a fizika és a metafizika argumentatív szintjét – ezt a hibát Clarke-tól veszi át.

Leibniz álláspontja szerint a metafizika alapozza meg a fizikát. Ezt a lehetőséget Newton is végiggondolta, s a Principiahoz csatolta a Scholiumot.3 Jóllehet Voltaire mindig is metafizikaellenes volt, és nevetség tárgyává tette a metafizikát, minden kérdése a metafizika keretein belül marad. A “matière qui pense”-ra4 vonatkozó gondolatait például aligha tudná máshol elhelyezni, mint egy metafizikáról szóló fejezetben.

Voltaire már korábban belátta annak szükségességét, hogy Newton fizikára vonatkozó fejtegetéseit metafizikai alapra helyezze: jóllehet az 1738-as Elémens ‘Newton természetes filozófiájának’ bemutatását célozza meg, a szó szigorú értelmében azonban nem lett különösebben filozófiai jellegű mű. Voltaire eredetileg egy a newtoni teológiáról szóló, igazán filozófiai rész megírását tervezte, éspedig az utolsó fejezetben, amelyik azonban elveszett. A levelezésben találhatók utalások erre a részre, például egy 1738. május elsején kelt levélben: “Az utolsó fejezetet, amely legfőképp Newton úr teológiai nézeteit tárgyalja, nem fejeztem be. […] Az utolsó fejezetek hiánya azt bizonyítja, hogy alkalmazkodtam az ő elgondolásaihoz attól a pillanattól fogva, hogy megismerhettem őket. […] Nem kívánok vitatkozni egy könyvről. Inkább elégetem valamennyit.”5

Ez a részlet Voltaire azon félelméről tanúskodik, hogy filozófiai nézeteiért üldöztetésben vagy elfogatásban lesz része: a Lettres nyilvános betiltása után,6 és miután ismételten ateizmussal vádolták, óvatosabbnak kellett lennie. Bizonyára ezért nem kockáztatta meg a fent említett Traité de Metaphysique publikálását. Mivel Voltaire angliai tartózkodása során Samuel Clarke hatására érzékenyebbé vált a metafizikai kérdésekkel kapcsolatban, már a Traité is komolyan foglalkozik mindazokkal a lényegi kérdésekkel, amelyek fonalát a Métaphysique de Neutonban újra felveszi.

 

http://209.85.135.104/search?q=cache:o2cnwF7aD4IJ:www.c3.hu/~prophil/profi063/lewendoski.html+Samuel+Clarke&hl=hu&ct=clnk&cd=2&gl=hu&lr=lang_hu

Clarke nézeteivel David Hume is foglalkozik.

Ami végül Demeát(  David Hume egyik szócsöve -Kerekes Tamás) illeti, az ő IX. fejezetben előadott a priori kozmológiai istenérve pontosan megegyezik Samuel Clarke, a XVII. század neves anglikán teológusának és filozófusának Isten létezése mellett kifejtett érvelésével. Clarke továbbá – Demeához hasonló módon – úgy vélekedett, hogy Isten tulajdonságai – végtelensége miatt – felfoghatatlanok a mi számunkra.

Hume olvasta fiatal korában Clarke-ot, lekicsinylő véleménye volt róla, és teológiai írásai jelentős szerepet játszottak a vallással való szakításában. Mossner szerint tehát Hume egyszerűen Clarke nézeteit gúnyolja ki, amikor Demea szájába adja őket.

Azonban Clarke Demeával való azonosítása ellen szól az, hogy ő korántsem volt az a fajta, a tudományt és a filozófiát a hit nevében leszóló vallásos szkeptikus, amilyen Hume szereplője. Éppen Clarke védelmezte a híres Leibniz-Clarke levelezésben Newtont az istentelenség vádjával szemben. Demeát továbbá a fiatal Pamphilus, a Dialógusok narrátora mereven, hajlíthatatlanul ortodox hívőként jellemzi. Clarke nézetei azonban – bár polemizált a deistákkal – nem tekinthetőek ortodoxnak; mi több, emiatt nemegyszer összeütközésbe is került az anglikán államegyházzal.

A levelezés nem kerülte el eddig sem a magyar tudományos gondolkodást

http://209.85.135.104/search?q=cache:iGcB_ht-vqsJ:primus.arts.u-szeged.hu/philo/kulonbseg/7_12/cikkek/BPTem.htm+Samuel+Clarke&hl=hu&ct=clnk&cd=6&gl=hu&lr=lang_hu

 

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?