Maderspach úr

utolsóként hagyta el Erdélyt fegyverrel a kezében

 

Milliós vagyonát – erdők, bányák – gondosan és odaadóan gondozza ez a talpig becsületes, munkásaiért kockázatot is vállaló, szűkszavú ember, aki él-hal a vadászatért. Saját erdeit gondozza, melyet úgy ismer, mint a tenyerét. A Retyezátban és a Gyergyói havasokban, puska mellett nő fel. Többször lehozott a csíki erdőségből a hátán egy-egy háromszáz kilós vérmedvét.

 

Magyarország feldarabolása ötven évesen éri Erdélyben. Visszavonul, de kopogtat nála a Siguranca. A letartóztatás elől úgy menekül meg, hogy a hívatlan látogatót egy ökölcsapással leüti, zsebébe töltényeket dobál, leakaszt egy vadászpuskát és állja a három hétig tartó hajtóvadászatot, szemüveg és csizma nélkül. Maderspach Viktor – így hívják e neves vadászírót – három román határőrt megadásra kényszerít, a ráillő csizmát elveszi, s úgy búcsúzik hazájától, hogy ő volt az utolsó magyar, aki fegyverrel a kezében hagyta el Erdélyt.

 

Soha nem adta fel, hogy viszontlássa a havasokat. Barátja meglátogatta, a könnyes búcsú alkalmával Maderspach Viktor gyöngéden átölelte és azt mondta:

 

– Also stirb nicht.

 

Úgy értette, hogy a barátnak nincs joga addig meghalni, míg együtt viszont nem látják Erdélyt, Besztercét és a szeretett havasokat. De ő maga már nem tudott eljönni a találkára, ez a nemes ember először életében nem tartotta meg a szavát. Pontosan: először holtában… (Márai Sándor cikke alapján)

 

(A szakíró humora)

 

A petrozsényi vadászó intelligenciának megengedtem, hogy szalonkahúzáskor a területemen lévő leshelyekre menjen. Egyszer magam is ott voltam. Két szalonkát hibáztam. Aztán egy bagoly suhant el felettem, amelyet leterítettem. A különben hasznos állatot csak azért lőttem le , mert a petrozsényi gimnázium természetrajzi gyűjteménye részére ki akartam tömetni. Az illető tanár, aki maga is vadászgatott, már régóta panaszkodott, hogy éjjeli ragadozó madárra nem tud szert tenni. Zsákmányomat kezembe véve hazaindultam. Egyszerre egyik leshely irányából lövés durran el. Odasietek, és a természetrajztanárra bukkanok, aki az időközben beállott sötétségben a földön keresgél.

 

Megkérdezi, hogy mit lőttem.

 

 

-Egy szalonkát-válaszoltam arcátlanul. Ő is rálőtt egyre. Látta leesni, de nem találja. Villanylámpásommal magam is kerestem.

 

Megtalálom a szalonkát.

 

Fölveszem, és kicserélem a bagollyal, amelyet a tanár megtalál. Nagyon csodálkozik. Szégyelli, hogy természetrajztanár létére ilyen tévedésbe esett. Megvigasztaltam, és eltettem a szalonkáját. Baglyom pedig halhatatlanságra tett szert, mert kitömve a gimnáziumi szertár különlegessége maradt. A tanár úr a bagoly elejtéséről érdekesnél érdekesebb történeteket adott elő.

 

A nagy tárgyismerettel, humorral, intelligenciával, természetszeretettel rendelkező szakíró vadásztörténeteiben olvashatunk nyúl és szalonkavadászatról, vadászbalesetekről, orvvadászokról, és még medvével is találkozunk.

 

Egy olyan kötetet ajánlunk a vadászat szerelmeseinek figyelmébe, amelynek megjelenését szerzője annak idején nem érhette meg. A sors különös és kegyetlen szeszélye folytán Maderspach Viktor akkor lett egy ostoba baleset áldozata 1941-ben, amikor felcsillant számára a remény, hogy újra birtokába veheti kényszerűségből elhagyott vadászterületeit. Egyéni sorsában és tragédiájában, mint cseppben a tenger, benne volt az egész magyar nemzet sorsa és tragédiája, amit e földnek népe az első világháború kezdetétől 1941-ig megélt.

 

Kerekes Tamás

 

Maderspach Viktor: Havasi vadászataim

Lazi Kiadó, Szeged, 2007-

www.lazikiado.hu

info@lazikiado.hu

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?