Sok év Tibetben

etnográfia a barbárok földjén

Tibetben

A párizsi születésű Alexandra David-Néel volt a XX. század belső híres riporternője. Egy olyan korban, amikor a nőket arra nevelték, hogy a családi tűzhely őrangyalai legyenek és utódokat hozzanak létre a világra, Alexandra e konvenciókkal mit sem törődve útra kelt, hogy eljusson Belső-és Kelet- Ázsiába s más távoli tájakra. A született felfedezőnő azonban nem azért utazott, hogy „egyik lábát a másik után rakja”(én azt hittem, hogy ezt Woody Allan találta ki -Kerekes Tamás), ahogy ő maga többször kijelentette az őt ostromló újságíróknak. Utazásainak elsőlege4s célja a néprajzi, filozófiai és vallási tárgyú kutatás volt.  1911-ben belső kényszertől hajtva indult el, és mindössze tizennyolc hónapot akart azokban a távoli országokban tölteni. A valóságban tizenhárom év múltán tért meg, ám a magával hozott dokumentumok feldolgozásával olyan óriási munkát végzett, amelynek révén méltó helyet foglalhatott el a Kelet-kutatók sorában. Tökéletes felszerelésének köszönhetően Alexandra zarándokútjairól 30000 fényképfelvétellel tárt meg.” Milyen kár, hogy a fotók nem tudják hűen visszaadni ennek a csodálatos hófödte országnak a színeit.” -írta férjének. A két modern fotós által készített képek mintegy rímelnek az eredetiekre. Sajátos fénytörésben láttatva a gyönyörű tájat és az ott élő embereket, akik meghátrálásra kényszeríttették Dzsingisz kánt, és tárgyalásra Mao Ce Tung-ot, ám ma is sósan, vajjal isszák a szárított teát, jakürülékkel főznek, s a sátortetőt csak szél, vagy hóvihar esetén födik el, hogy mindenkor kapcsolatban állhassanak a szellemekkel. KEDVCSINÁLÓNAK SZÁNOM, HOGY AZ ŐKET FELFEDEZŐ, DIVATBAHOZÓ ETNOGRÁFZS,SZOCIOGRÁFUS HÖLGY TÖBB MINT 100 ÉLVET ÉLT MEG.

Mrco Polo, Odorico da Pordedone, a jezsuita és kapucinus misszionáriusok olyan útvonalakon jártak, melyek elkerülték Kelet-Tibetet. A nyugatin utazók csak az 1880-as évek végén merészkedtek e területekre Kínából vagy Vietnam északi részéből induló expedíciójukkal. A tibetiek maguk is barbároknak tartották e tartomány lakóit. Alexandra David-Néel szerint tilkos volt a szent vizeken hajózni, mert „Az őslakosok szerint a tó mélyén az arany és kristálypalotákban élő szellemeket zavarná, ha a hajók árnyéka hajlékukra vetődne.”. A köet képanyaga a legszebb,amit az elmúlt öt évben láttam.

 

Előzmények:

 

 

 

 

Középkorú, amerikai zászlót tartó, szemüveges hölgy vár a dalai láma előszobájában türelmesen. A nemzetközi várósereg nagy meglepetésére tizenharmadikként beengedik. Az audencia nagyon rövid ideig tart. A középkorú asszonyt, mihelyst kijön, karba fogja a hallgatóság.

-Mit mondott?

– Semmit.

-És Ön mit kérdezett, vagy mondott?

-Azt, hogy „Mojshe! Gyere haza, mert Apád már nagyon ideges!”

 

A Tibet-vízió is cserben hagy lassan bennünket. Álmainkat már hiába vetítjük ki rá, nem olyan tiszta (atomtemetőnek használják), nem is olyan pacifista (az indiai hadseregben szolgáló tibetiek kegyetlenségükkel tűnnek ki), s még az országról könyvet író fiatalember is elismeri, hogy nem sok értelme van a külföldi „Free Tibet” mozgalmaknak, mert szabad Kína nélkül nem lehetséges szabad Tibet. E sorok írója tudja, hogy Katmanduban büdös van, hiába visel frakkot a lottócédulákat húzó papagáj, a méter magasra tornyozott műfogsorhalmazból pont oly nehéz kiválasztani az „igazit”(próbálgatással), mint kialakítani egy modern, reális Tibet-képet.

 

Tibet, ahogy az álmainkban látjuk

 

Tibetnél távolibb helyre nem nagyon utazhat az ember. Durva, távoli, időtlen, érintetlen vidék, amely még a térképen sincs rajta. Olyan hely, ahol terveket szőhet az ember, és megélheti az álmait. Egy Nyugat-Európa méretű magasfennsík, a világ egyik legritkábban lakott vidéke, a meredek csúcsok és a végtelenbe nyúló területek országa, ahol az ember tér-és távolságérzékelése megváltozik. A kék juh, a vérfácán és az ugató szarvas havas hegycsúcsokkal övezett országa. A hegyek között átjárhatatlan magaslati sivatagok, a lejjebb fekvő területeken jázmin-és kéklő vadmákmezők, barackosok, csillogó türkiz tavak és borókával borított hegyoldalak húzódnak. Nyugodt hely, ahová a megvilágosultak haláluk után visszatérnek, hogy aztán emberi alakban újjászülessenek, minden érző élőlény örömére.

Tibet nevének hallatán olyan szavak hagyják el az ember ajkát, mint Pandacang, Csomolungama, Dekjilingka, Dordzse, ősi kolostorok jelennek meg a szemünk előtt, füstölgő vajlámpások, dühös istenek, arccal a földre boruló szerzetesnők, a szélben lobogó imazászlók, látomások és bordó ruhás, borotvált fejű, újra testet öltött, meditációba merült lámák. Emberi combcsontból készült körtök mély hangja és lágy kántálás hömpölyög lefelé a hegyoldalon az olvadó hóval. Nomádok és pásztorok báránybőrrel betakart gyermekeikkel, jak és dzo, a jak és a szarvasmarha keresztezésével kitenyésztett háziállat-csordákat terelve maguk előtt, szorosan bőrükhöz simuló amulettekkel nyakukban igyekeznek, ahogyan azt őseik tették, az illatos füves mezők felé. Ez volt Tibet, az álmok országa.

 

A tibetiek lakta rész Kínában

 

Riksák és motorizált szekerek mellett négy kerék meghajtású Nissan terepjárók a szűk utcácskákon. A kávézókban tibeti és mongol szerzetesek tolongtak bordó ruháikban, és harcművészeti videókat néztek. A vendégházakban van folyóvíz, a boltok feliratait fordító géppel ültetik át angolra:

MINDEN FÉLE VÁZA FAJI KALAPOK RÉGI TÁLAK

ÉS ÚJ NÉVSOR NEMZETI CSEMEGÉK BOLT

A nomád tibeti férfiak baseball-sapkáján nem ritka a “CHICAGO KULLS” felirat. A férfiak zöme „MARLBOLAO” jelzést viselő, hamisított farmert visel. A vonatok vécéjén, a koszos mosdó fölött felirat áll: „KÉRJÜK! NE DOBÁLJANAK LIMLOMOT A TÓBA” Egy szálloda fölött: „VENDÉGEK MINDENEK FÖLÖTT, ELSŐ A MINŐSÉG”. A trafikon ez áll: “VANNAK ITALOK”, holott egyáltalán nincsenek italok. Öreg, kifestett prostik, műszálas miniszoknyákban.

Egy tibeti város szállodájának házirendjéből:

TILOS A SZOBÁBAN TÁNCOLNI

KEDVENC ÁLLATOK ÉS MADARAK TILOS BEHOZNI A SZÁLLODÁBA

AZ ÉTTERMEK ELLÁTJÁK DÍSZVACSORA, VAGY AZ EBÉDLŐBEN AHOL EGYÉNEKET SZOLGÁLNAK FÖL

Megszerettem a könyvet. Tibet múltja, és jelene mellett az írónak volt kedve, ideje, hogy a tibeti nép sorsát alapvetően befolyásoló NAGY KORMÁNYOS élethű portréját is felvázolja.

Állítása szerint Mao sosem fejtette ki, mi volt a célja a Kulturális Forradalommal. Egyszerűen szerette a felfordulást. Az 1960-as évekre Mao groteszk figurává vált. Megtartotta huani neveltetéséből adódó paraszti beszédstílusát, közszereplései során is használta a fing, szar és faszszopó szavakat. Hetvenéves korára kövér és beteges lett, fogai rohadtak, és rengeteg egészségügyi problémája volt. Nem volt hajlandó mosakodni, a forró flanellel felületes törölközést leszámítva, csak zöld teával öblögetett, ahogy ez a parasztok körében szokásos volt. Rengeteg fiatal nő állt rendelkezésére, elsősorban a katonai színtársulatokból, hogy szexuális igényeit kielégítse, néha kettesével, hármasával. Amikor Li Csi-sui szólt az elnöknek, hogy rossz higiéniás szokásai miatt a nők mindenféle nemi úton terjedő fertőzéseket kapnak. Mao az egyik kedvenc aforizmájával válaszolt, mely soha nem került bele a kis Vörös Könyvbe: „A pinájuktól tisztul meg a farkam.”

Gyermekkoromtól kezdve olvastam. Mégsem találkoztam harminc éve olyan megrendítő sorokkal, amelyek itt következnek. Kérem a gyengébb idegzetűeket, hogy itt hagyják is abba a recenzió olvasását. Vegyék tudomásul, hogy Tibet olyan is, meg ilyen is, és Richard Gere díszbuddhista nem tehet semmit a szabad Tibetért. A könyv részletesen foglalkozik Tibet történelmével, földrajzával, vallási szokásaival, elemzi a szokásokat, a függőség kialakulásának okait, nyomon követi a lámák közszerepléseit, politikai arculatukat. Kár, hogy a kötetben egyetlen illusztrációt sem találtam. Meg kell jegyeznem azt is, hogy a kötetet igazi író írta. És itt majdnem vége, de sajnos mégsem.

Kína tibeti részén a politikai kannibalizmus uralkodott, itt azért ettek embert, hogy egy politikai tézist bizonyítsanak. A májat a felsőbb pártvezetőknek tartogatták. A párttagok az áldozatot szorosan lefogták, egy késsel felhasították a hasát. A mája általában „egy kisebb rúgást vagy ütést követően” kiugrott, ezután kivágták, hagyták elvérezni. A májat szertartásosan, fokhagymával és rizsborral készítették el, majd felszeletelték. A fiatalok és nőtlenek máját tartották igazán gyógyhatásúnak. Mást is fogyasztottak az emberből: „Amikor a tömeg végzett az áldozat húsának leszelésével, ők lassan odamentek hozzá (ekkor már nem volt konkurencia). Miután meglékelték az áldozat koponyáját éles acélcsöveikkel, letérdeltek a földre, és a csöveken keresztül kiszívták az agyát. Távolról leginkább úgy néztek ki, mint néhány ember, akik szívószálakkal osztozkodnak egy bögre joghurton.”

A kínaiak meg voltak győződve, hogy az emberhús, beleértve a beleket, forradalmi lelkesedéssel táplálja őket. Ez azokban az években történt, amikor Nixont elnökké választották, és az USA megkezdte a Tibet szabadságát eltipró Kína felé a közeledést. (Patrick Frenc:Tibet)

 

 

 

 

A kötet szerzői Tiziana és Gianni Baldizzone nemzetközi hírű fotósok, akik beutazták és végigfényképezték már Afrikát, Dél-Amerikát, Ázsiát. Több könyvet publikáltak, állandó tudósítói a legrangosabb folyóiratoknak, fotóik nemzetközi kiállításokon szerepelnek. Fantasztikus útra vállalkoztak: Alexandra David-Neél, a misztikus európai lámaasszony útját követték végig Tibetben, felkeresve az ország legrejtettebb zugait is. A lenyűgöző felvételek révén az olvasó is társuk lesz e hihetetlen utazáson.

Alexandra David-Néel az “úri zsiványok földje” elnevezéssel illette a Kínától nyugatra lévő területeket 1920-21-ben tett utazása során, amikor első ízben próbálkozott meg azzal, hogy elérje Lhászát. E vidék veszélyesnek számított, kegyetlen útonálló népek, a Kínából Lhászába tartó karavánok hírhedt fosztogatói lakták. Alexandra David-Néel nekivágott az útnak, mivel mindenáron el akart jutni a szent városba, megkerülve a tibeti kormányzat ellenőrzését. De útja során az az olthatatlan vágy is vezette, hogy megismerjen más kultúrákat, bejárja a felderítetlen ösvényeket, találkozzon a fennsíkok magányában élő népekkel és feltárja misztikus és mágikus hagyományaikat, hitvilágukat. Könyvünk egyik célja az, hogy megmutassa az Alexandra David-Néelt olyannyira lenyűgöző színes világot. E kultúrák megismerésének vágyától hajtva ugyanazokat a helyeket és népcsoportokat kerestük fel, mint ő, párhuzamot vonva múlt és jelen között.

 

2005. JANUÁR 29. MAGYAR RÁDIÓ ONLINE

 Tiziana és Gianni Baldizzone nemzetközi hírű fotósok fantasztikus útra vállalkoztak, végig kísérték az útját egy európainak Tibetben. Alexandra David-Neél, a misztikus európai -lámaasszony – követése közben felkeresték az ország legrejtettebb zugait is. A lenyűgöző felvételeik felejthetetlen lelki zarándokútra hívják az olvasókat.

Az úri zsiványok földjén Tibetben című kötet a Geopen Kiadónál jelent meg. Tiziana és Gianni Baldizzone, akik beutazták és végigfényképezték Afrikát, Dél-Amerikát, de mindenekelőtt Ázsiát, letérve az ismert útvonalakról, a külföldiek elől gyakran elzárt területeket derítettek fel. Néprajzi kutatásaik eredményeitől indíttatva különös figyelmet szenteltek India és Tibet népeinek. Több könyvet publikáltak, állandó tudósítói a legrangosabb folyóiratoknak, fotóik nemzetközi kiállítások anyagául szolgálnak. A szerzők Olaszországban, Torinóban élnek.

A könyvben a szerzők, Tiziana és Gianni Baldizzone nemzetközi hírű fotósok, akik fantasztikus útra vállalkoztak.Alexandra David-Neél, a misztikus európai -lámaasszony- útját követték végig Tibetben, felkeresve az ország legrejtettebb zugait is. A lenyűgöző felvételeik felejthetetlen lelki zarándokútra hívják az olvasókat.

Sári Zoltán – aki a kötetet bemutatta – már sokszor járt Tibetben. Bámulatos színekkel, formákkal rendelkező tájnak nevezte ezt a vidéket, ahol még az idő is eltűnik. Egyszerűen Tibetben úrrá lesz rajtunk a nyugalom, s mi is tűnődőkké válunk – magyarázta Sári vonzódásának okát.

Sajnálattal állapította meg, hogy eltűnőben van ez az érintetlenség, mivel Tibetet is felfedezték a nukleáris atomhulladék-lerakók

Geopen Könyvkiadó, 2004

Tibetben

Az úri zsiványok földjén

Tiziana és Bianni Baldazione

Kerekes Tamás

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

“Sok év Tibetben” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?