Biztosítótű és bőrnadrág

A hetvenes évek eleje óta, amikor látványosan véget ért – külföldön is, nálunk is – a középosztály gyerekeinek virágos, farmeres szolid lázadása, minden nagyobb rockegyüttest lelkesedésükkel a budapesti és a “világváros határában” élő “csövesek” emelnek naggyá Magyarországon.

Süket falakat döngetek én
Nem értik meg a zeném
Ördögi körbe visz ez az út
Nincs jó barát a falon túl
Őrült emberré válhatok
A falnak fejjel rohanok
Az istenekkel hadakozom
A csillagokba nem juthatok…
(Beatrice: Jerikó)

Miután kedvenceik sikerrel bevették a Vörösmarty tér csillogó üvegpalotáját, s a hátuk mögötti tömeg zajos követelésére hivatkozva kikedveskedték-erőszakolták az ott székelő “menedzserek” leereszkedő rokonszenvét és a kifizetődőséget valószínűsítő bizalmát, a csövesek már el is vesztették közelükből hőseiket, hogy majd a kirakatablakban a lemezborítón vagy a képernyőn láthassák viszont őket félistenként, vagy az évente egyszer-kétszer tartott koncerten távolról megpillanthassák pontszerű alakjukat, amelyet magas belépti díjak, rendtartások, majd rendőrkutyák és -lovak, roadgerillák többszörös sánckordonja véd tőlük.

Így kénytelenek olyan új zenekarokat keresni, amelyek tagjainak közvetlen közelről fölkiálthatják a színpadra: “Te vagy a király, Lajos”, meghívhassák egy pofa sörre a szólógitárost, de legalábbis megszoríthassák a kezét a koncert után.

Még az áttörhetetlennek tűnő érdekszövetségek ellenére is így juttatták sikerre – kielégítetlen emancipációs vágyaik követeként idő alatt sosem látott karriert befutott Piramist, a P. – a rövid Mobilt és a majd tíz éve egy szbonyolultabb muzsikát játszó Minit.űk rétegnek

Legtöbbjüknek nincs lemezjátszója, hogy meghallgathassák kedvenceiket, sőt szobájuk sem, ahol nyugodt körülmények közt elmélyedhetnének a zenéjükben. Létkörülményeik csak azt teszik lehetővé, hogy az élő zenét fogyasszák. Ez különben az ősi és természetes zenebefogadási forma, amelyet az ifjúsági zenét kézbe vevő bizniszszisztéma más fogyasztási szempontok miatt tagad, s ezért az élőzenét reklámmá alacsonyítja le. Az egyetemek vagy a művelődési házak klubjaiba pedig, ahol egyre szigorúbban ragaszkodnak a főként a gimnazisták között kiosztott tagsági igazolványok numerus claususához – nem nehéz belátni sarkításunk igazságát -, egy adott társadalmi szituációba születésük folytán be sem tehetik a lábukat. Akit tehát valamely oknál fogva nem elégít ki a discók nagypolgári életstílus illúzióját hazudó világa – ahová a “massza” betereltetett -, az csalódássorozatát, folytonos kirekesztettségét törvényszerűen agresszív elégedetlenségként éli meg. Ez az élmény szüli az erőszak új, elharapózó mítoszát; mindazokat a körülményeket, amelyek megteremtik a külföldi példáktól függetlenül a punk zene és magatartásforma talaját.

 

Kik a csövesek?

Bizony mindenféle szempontból vad és ijesztő csapat. A tisztes állampolgári erkölcs ott borzonghat tőlük az aluljárókban, a “Blaha” szökőkút kőhengerein, a “Felszab” tér padjain, az ifjúsági parkok előtt, s általában minden olyan rockkoncerten, ahol elvileg mindenkit be kell engedni. Hajuk többnyire kurtára nyírott; az árulóvá vált, ma már selyemre, bársonyra hulló, színes reflektorok fényében fürdő hosszú haj ellentéteként. Ruházatuk is kiszakad az uniformis jeans áradatából, amelytől egy nemzedék elbúcsúzott 1968 tavasza-nyara után – de diadalmas visszatérése a Váci utcai “pályán” vonulgató divathölgyek és csinos üzletfiúk fenekén egykori, világnézetet is kifejező jelentését tökéletesen elmosta. Viseletük jellegzetes elemei magukban is utalnak a “honnan jössz” szféráira; kitűrt, viseltes flanelling, becsövesített konfekciónadrág, lomposan hosszú, ötvenes évekbeli ballon és viharkabát, csizma, bakancs vagy a korábban Budapestről kitiltott, s most Cegléden élő “hell’seknél” csináltatott bőrnadrág és házilag kiszegecselt motoros bőrdzseki. Ami nyugati rajtuk, az Magyarországon is könnyen beszerezhető (nem kell hozzá üzletkötő szülő vagy nyugati rokon “kiváltsága”, hogy az “ellenzéki” divatot követhessék): ruházatba, fülbe, arcba szúrt biztosítótű vagy fémkarika, nyakba akasztott vécélánc vagy – ez magyar specialitás – imamorzsoló, és a koncertek eksztázisában rúzzsal bekent arc. Olyan benyomást keltenek, mint az emlékezetes Brook-film, A legyek ura disznóvér-maszatos kölyök-őrjöngői.

 

Noha nem történt szervezett kísérlet az 1976-os nyár után robbanásszerűen növekvő, magát összetartozónak tudó “szekta” (“egyre többen vagyunk” – a közösség melegével magát igazoló válasz, ha erről kérdezik őket) tagjai származásának föltérképezésére, de a beszélgetések során az derült ki, hogy valamennyien munkásszármazásúak, s földrajzilag is a munkáskerületekből valók – Kőbánya, Erzsébet, Újpest, Angyalföld. Mégpedig olyan munkáscsaládokból, ahol a lakásgond, alkoholizmus, idegbetegségek, disszidálás, válás vagy egyéb tragédiák nyomására szétroppantak a hagyományos együttélésformák. Egyedülálló anyák vagy nagynénik, állami intézetek nevelik őket; az idősebbek – a laza kohéziójú csoportok hangadói – megjárták a fiatalkorúak börtönét vagy az ország számos javítóintézetét. Viselkedésük, sajátos értékrendszerük a gyermekkori pofonokra (s ezek a pofonok igencsak nem képletesek) “válaszoló” rossz, értelmetlen – mert problémáikat csak elmélyítő – lázadás.

A csöves (“szakadt”) szakít nemzedéktársai tipikus életeszméjével, amely vágyai kielégítését a messzi jövőbe tolja, s fokozatos munkával közelíti meg apródonként a lakás, család, kocsi szentháromsága köré szerveződő, főként anyagi természetű javakat, amire “rámegy a drága élet”. A munkát szükséges (hogy a személyi igazolványba legyen valami beírva) rossznak tekinti, szakmát nem tanul, segédmunkási posztjait gyakran, hosszabb kihagyások után váltogatja. Olyan vállalatoknál szeret csak hosszabb ideig megtelepedni (Geodézia, Kartográfia, UVATERV), amelyek a természethez való nagyobb közelséget és nagyobb személyes szabadságot tudnak biztosítani. A fojtogató és számára jövőtlen jelen elől a rendkívül korán elkezdett alkoholizálásba, kábítószer-élvezetbe (ez leggyakrabban a nyugtatók alkoholra szedése vagy “szipuzás”: nejlonzacskóból ragasztó belélegzése) és a vad, kemény rockzene agyba dübörgő, kígyózó ritmuseksztázisába menekül. A rockzene szervezi maga köré egyéb életmegnyilvánulásait is. A menekülés-lázadás, az ital és a kábítószer hatása a zenével kiegészülve lesz teljes, és a hasonszőrű társak erőt, biztonságot adó csoportmelegével.

Már dél körül gyülekeznek a “Blahán”, az Astoria aluljáróban, s együtt mennek a koncertekre, sokszor vidékre is. A következő heti találkozás beszédtémát, történést, izgalmat és az életnek értelmet ad egy egész hétre. Akcióik is legtöbbször a hangversenyekhez kapcsolódnak: bemenetelkor, távozáskor pökhendi vagy erőszakos viselkedés, a zene alatt feltűnő ugrálás, a színpadot lerohanó indiántánc vagy éppen nemi aktust eljátszó fetrengés, rázkódás s közben utálkozó fintorok. Mindez a sorsukat behatároló élet-, létkörülmények torz kritikáját és a vad mámor percei alatt érzett szabadság illúzióját adja számukra.

De a kisikló életvitelből és a traumákból, jogos elégedetlenségükből szükségképp következő gondolkodásuk még a maga naivitásában is ijesztőbb, mint a rendezett világra nemcsak hogy nyelvet nyújtó, de azt lehányó gesztusaik.

 

Náci – a keresztneve természetesen nem Ignác. (Anyja búcsú nélkül disszidált, állítólag Svédországba. Apja már korábban meghalt üzemi balesetben – hajókovács volt. Nácit nagynénje kezdte nevelni. Sűrűn az iskola mellé járt, ilyenkor a hátitáskáját egy templomban hagyta: ott úgysem lopják el. Egyszer mégsem találta a szenteltvíztartó mögött. A veréstől való félelmében három napig nem ment haza, a rendőrség találta meg. Ekkortól, nyolcéves kora óta, intézetek, szökések – a Nagyfa galeri Benjáminja -, fiatalkorúak börtöne. Vésnöknek tanult, de amikor egy sérelem miatt – a főnöke állítólag azt mondta: “az a rohadt csöves csavargó fogja felsöpörni a műhelyt” – boxerral leterítette a mestert, végleg kicsapták az ipari iskolából. Néhány hónapos alkalmi munkahelyeken fordult meg, jelenleg is hol dolgozik, hol nem. Huszonegy éves.)

– Olvastam elég sok mindent, például a Mein Kampf-ot. Azt is magyarul, a Tangón szereztem, szóval mindenről tájékozott vagyok. Van egy matróz haverom, aki külföldi újságokból fordít. Láttad a San Babila egy napjá-t? Az egy klassz film volt. Kint meg lehet csinálni egy-két dolgot. Bunyó meg miegymás. A “Felszabos” bőrösök a film után mindenkibe belekötöttek a téren, és megcsinálták azt a menetelés-balhét is. Látod, ott szabadon lehet ütni a kommunistákat. A yardok látták, és bele sem szóltak. A Halálfejesek is egy ilyen klassz film volt, csak sajnos betiltották.

Miért csináljuk? Mert ellenzékiek vagyunk, nem tetszik nekünk, ami itt van. Mi? Például a rendőrök. Olyan világot szeretnénk, ahol nincsenek zsaruk. Csak a nagy frankóság, mindenki azt csinálja, amit akar. Azon belül persze hogy van egy központi akarat, ami vigyáz arra, hogy ne legyenek szegények és gazdagok. Mindenhová be lehet menni, akármilyen szerelésben, meg ilyenek.

Vannak itt a dzsumbujból, a Tripoliszból meg a Csikágóból, azaz a munkásnegyedeknek az elit centrumából származó emberek, akiknek az élete csak abból állt, hogy hazament, és akkor jól elverték otthon, mert az apja hazajött részegen, az anyja meg egész nap robotolt, és nem volt idejük vele foglalkozni. És mindenki lekezelte; menj, fiam az utcára játszani. Ott mindenki belerúgott – menj, fiam, haza. Senki nem karolta fel, senki nem vette észre, elsiklottak fölötte. Ezért lesz csöves, ezért van rajta kopott farmer, szakadt nadrág, ezért rak fülbevalót a fülébe, hogy észrevegyék, hogy egy kicsit féljenek tőle. Ha valaki csöves lesz, ahogy a nóta is mondja: “Sújt az élet, sújt a gumibot, mert fáradt lábam megroggyan a járdán”, szóval annak a hátán mindig csattan az ostor. Elmegy egy koncertre, ahol tényleg táncolni akar, és a rendezők megverik. Nem tetszik az embereknek a nadrágja, a haja, nem élheti a maga életét, és ezért lesz a rendszer ellensége. Ha valahova vissza akar csapni, akkor az “Erikát” énekli, hogy rettegjenek tőle. Pedig lehet, hogy csak kicsi, szürke egér. A punkban is azért raknak horogkeresztes karszalagot fel, hogy féljenek tőlük az utcán, meg azért köpködnek le mindenkit, mert kisebbségi érzésük van.

 

Nem, nem tartom magam se fasisztának, se szimpatizánsnak. Valahol rám ragadt ez az egész, és aztán kész. Mert egyszer a hónom alatt megláttak egy ilyen könyvet, ami ezzel kapcsolatos volt, és akkor megkérdezték, hogy miről szól, és én elmeséltem, bármit, ami benne található volt, a sztálingrádi csatát meg bármit. Azért olvasok ilyen könyveket, mert azt akarom megtudni, hogy mi a fasizmus. Tehát, hogy tisztába legyek a fogalommal. Nem, nem vonzódok hozzá, de azért jóleső érzés lenne, ha egyszer a kezembe lenne egy géppisztoly, és akkor… Talán senkit sem lőnék le, de akkor is jó érzés lenne, hogy én vagyok élet-halál ura. Szóval én is odacsaphatok. Eddig az én hátamat csapkodták, az én fenekem rugdosták.

Egyébként a jövő héttől melózni megyek. A Feró – tudod a Beatrice énekese, puszi haverom – zavart el, azzal, hogy nem áll szóba velem, ha nem megyek el dolgozni. Pedig ingyen ródoltam neki.

Már voltam orvosin. Hajóra megyek, a fater is hajós volt. Csak előbb csináltatok a haverokkal egy új boxert. Öntöttvasból, az a jó. Nem akarok úgy járni, mint legutóbb, amikor a régi ólomboxeremmel verekedtem; a csávó elhúzta a fejét, én meg akkorát ütöttem a falba, hogy az ólom teljesen összelapult az ujjaimon, hidegvágóval kellett leszedni róluk.

Bolond Sanyika (őt már látásból ismerem. A május 1-jei tabáni Locomotiv koncerten lefotóztam a hátára tetovált óriási akasztófát, amint félmeztelenül, társai vállára kapaszkodva feltornázta magát a színpadra. Tizenkét éves kora óta javítós. Pesterzsébetről vitték be, ahol a “brazil gettóban, cigányok közt nőttem fel, akik alaposan megtanítottak a boxer, a kés, a balta használatára”. Hat testvére van. Anyja elvált súlyosan alkoholista apjától. Három-három hónapot dolgozott a tej-, illetve a sütőiparban, a BKV-tól vonult be a börtönbe. Összesen két évet ült. Huszonegy éves. Jelenleg Rákospalotán él anyjával kilencedmagával egy két és fél szobás új lakótelepi lakásban, de gyakran hetekig máshol “héderezik”. Két hónapja a Vidám Parkban dolgozik, büfében kisegítő.)

– Azért kerültem a javítóba, mert mindenem volt a zenei élet, és ez nem tetszett a tanácsi szerveknek. Persze ott szöktem meg, ahol tudtam, ismerek minden együttest, rengeteg koncerten voltam. A kemény punkrockot szeretem. Piramisra, Mobilra és Beatricére járok. Mostanában inkább csak Beatricére, az lett a csövesek zenekara. Mi a punk? Az egy államellenes szervezet. Jó, akkor mozgalom. Az a lényeges, hogy államellenes. Ami a rendőrök ellen van. Gyűlölöm őket, elégszer megvertek.

A javítóban volt egy tanárom, aki trombitázni tanított – ő mondta, hogy nagy érzékem van a zenéhez. Tudok gitározni, szájharmonikázni, még dobolni is, de mindegyiket abbahagytam, mert sohasem volt annyi pénzem, hogy hangszert vegyek, minden javcsiban más-más hangszer van. Írtam számokat is, meg egyébként költő is vagyok. Elénekeljem egy számomat?

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?