IGAZMONDÓK – korkritika: kívülállás, karikatúra

Meghivo igazmondók

Kepes Központ, Eger, 2014. III. 8. – VI. 15.

feLugossy László, Bogdándy Szultán, Bada Dada, Medve Zsuzsi – Free Ostástka, Gyarmati Zsolt, Fekete Valér – Sior, Könczey Elemér, Baranyai (b) András

kurátor: Paksi Endre Lehel

Megnyitja: Balázs Kata művészettörténész, 2014. március 8-án, szombaton 16:00 órakor.

A művészek: költők, festők képesek meglátni és megfogalmazni mindazt, ami mindannyiunkat érint, és belső késztetésük van arra, hogy kimondják azt, amit igaznak tapasztalnak. Elnyomó rendszerekben ezért őket félemlíti meg a hatalom, mert az embereknek reményt adnak bátorságukkal, amikor az embertelenség ellen emelik föl a szavukat. Kíméletlen látleletet adnak a korról: a mindent maga alá rendelő pénz hatalmáról, az elállatiasodásról, elgépiesedésről, erkölcstelenségről, agresszióról, testvesztésről, zombivá válásról.

Kiállításunk a rendszerváltás előtti underground művészek botrányos, olykor be is tiltott műalkotásait és a következő generációk igazmondóinak társadalom- és rendszerkritikus műveit gyűjti egybe. A napi aktualitásokon felülemelkedő, általánosabb tartalmakat tesz közbeszéddé e csapat, akik, akár egy avantgárd kommandó, nem a művészi szépre esküdtek föl.

A képzőművészeti szép és igaz nincs mindig fedésben a széppel és az igazzal sem. Ilyenkor előfordulhat, hogy a képzőművészeten kívüli impulzusból újítja meg magát a képzőművészeti szép és igaz: gyerekrajzokból, barbarizmusból, kezelt őrültek furcsaságaiból, urbán-folklorisztikus graffitiből, populáris vizuális kultúrából. E hibridek már a művészetvilágba szervesülve a következő neveket kapják: neoprimitív, art brut, új vadak, naiv, urban art. Kiállításunk ezt a művészeten belülről nézve izmusokká kategorizáló szempontot fordítja meg. Miért mondanak le művészek a képzőművészet folyamatosan fejlesztett eszközeiről: anatómiáról, perspektíváról, illuzionizmusról, alapanyagról, sőt, az egész intézményrendszerről is, és miért szorítkoznak arra inkább, hogy minél szélesebb vizuális képzettségű réteggel kommunikálhassanak? Csak a társadalmi igazmondás más egyebet fölülíró vágya az, ami közösnek mondható e tendenciákban. Jellemzően e művészek tekintet nélkül vannak a magas művészeti kánon elvárás-rendszerére. Az eszköztár elhagyása az intézményrendszerbe visszatérő műveknél botrányos hatású – gyökerei egyértelműen a dada fölforgató szándékaival rokonok. Majd az art brutben tetten érhető ismét egy lázadás a társadalom katasztrofális összállapota ellen, ahol e lázadás eszköze a torzság. A posztmodern már perverz örömmel játszadozik a képi örökséggel, az értéknivelláció cinkosa, és humorba csomagolja a poszthumán kondíciót: még inkább nevetni szeretne rajta. A kilencvenes években zajlik egy újabb emancipációs hullám, az alulról jövő graffiti eszközeinek kanonizálódása, és az intézményrendszer elleni legutóbbi menekülési kísérlet, a street art urban arttá domesztikálódása. Ezek az erős társadalmi üzenetekkel töltött vizuális egységek a karikatúra műnemével nagyon szoros rokonságban állnak formailag.

A társadalmi igazmondás tehát egy sok szálon futó folyamat, párhuzamosan mindvégig jelen van, azonban generációkon átívelő bemutatása hazánkban első alkalommal jön létre. Tárlatunk ezért a hetvenes évektől aktív kívülállókat és a fiatalabb generációk kívülállóit mutatja be egy térben.

Vélemény, hozzászólás?