Az irodalmi siker várat magára

a terméketlenség dícsérete

Upton Sinclair szokása ellenére részegen tántorgott be az egyetemre kreatív írástechnikai előadásába belekezdeni, és kérdést intézve szónokian tette fel nyitókérdését?

-Ki akar itt írni?

Kezek erdeje.

-Akkor miért nem mennek haza írni-kérdezte a mester és ledübörgött a pulpitusról.

Bizonyos emberek dicsősége vagy érdeme abban rejlik, hogy jól írnak; másoké meg abban, hogy nem írnak.” Jean de la Bruyere

Szép pillanata volt az életemnek, amikor a nemzeti baloldal prominens nagy öregje elcsuklott az üldöztetéstől, és harminc, az átkosban megjelent kötete ellenére az előzékenyen a sarokba tett homokkal teli tűzoltóvödörbe hányt, majd miután még harminc monográfiát íratott magáról: a csalogány elhallgatott. Néha jobb nem elbeszélni: 1956 novemberében az egyetemisták, mielőtt átlépnének a határon, összekaparnak egy marék anyaföldet a hajnali szürkületben. Fagyott, kietlen, morzsás, de a haza földje. Kicsordul a könny, kegyetlen a hideg határ. Aztán már Ausztriában az első melegedőben megolvad a zsebkendőben az anyag, és erős, de félreérthetetlen lószarszag támad. Hiszen ki jár a senki földjén? A szél és a határőrlovak(Kerekes Tamás)

 

Enrique Vila-Matas spanyol író szellemes esszéregénye egy rendhagyó irodalomtörténet. A regény főhőse a Nem irodalmát, Bartleby és társainak irodalmát kezdi kutatni. Bartleby archetípusa Melville egyik elbeszélésének tollnok főhőse, “akit sohasem látni olvasni…csak bámul kifelé…aki sehova nem jár…aki sohasem árulta el, hogy kicsoda… ha esetleg arra kérik, meséljen valamit magáról, akkor mindig így felel: – Inkább nem tenném.”

A Bartleby-szindróma az irodalom területén is “negatív késztetést, vagy a semmi iránti vonzódást” jelent, “amitől bizonyos alkotók, ha mégoly igényes irodalmi tudattal rendelkeznek is (vagy tán éppen ezért), sohasem jutnak el odáig, hogy írjanak. Vagy ha írnak is egy-két könyvet, utána lemondanak az írásról; vagy miután zökkenőmentesen hozzáfognak művük megírásához, irodalmi szempontból tekintve egy adott pillanatban örökre megbénulnak.” A különleges regény elgondolkodtató eszmefuttatás, a tagadás olyan művészeiről, mint Robert Musil, Arthur Rimbaud vagy J. D. Salinger.

 

Murci mértékadó véleménye:

Tulajdonképpen annyi írót vesz számba (és mind igen röviden), hogy ezt a könyvet kijegyzetelni ide feleslegesnek tűnik: képzeld el azt, hogy a 19-20. század valamennyi nagyobb írója szerepel itt… A cím miatt azért H. Melville-t kitettem. (86 fejezet, és fejezetenként átlag 4-6 író…)

*a recik meg a fordító is regénynek mondja, de ez túlzás: van ugyan egy pár oldalas fiktív bevezetése, az elbeszélő mondja a fenti idézetet is, de ez a szál soha többé nem kerül elő, elhal, ezért én csak rövid esszé- ill. karcolatgyűjteménynek nevezném a világirodalomról… Pontosabban érdekes életrajzi adalékok híres és kevésbé híres írókról… Vagy: szerepel benne egy – talán kitalált – könyvtár, ahol a kiadók által visszautasított kéziratokat gyűjtik… Vagy olyan híres írók, akik nem írtak soha semmit..

 

 

 

Borges:

Mondottam, hogy Ménard látható életművét könnyű elsorolni. Gondosan átvizsgálva magánirattárát, megállapítottam, hogy a következő darabokból áll:

Egy szimbolista szonett, amely kétszer is megjelent (eltérésekkel) a La Conque című folyóiratban (az 1899. márciusi és októberi számban).) Monográfia egy költészeti szótár összeállításának lehetőségéről, olyan fogalmakból, amelyek nem informatív köznyelvi fogalmak szinonimái vagy körülírásai, “hanem konvenció teremtette eszményi objektumok, és legelsősorban költői szükségletek fedezésére hivatottak” (Nîmes, 1901).) Monográfia Descartes, Leibniz és John Wilkins gondolatvilágának “bizonyos összefüggéseiről és rokon vonásairól” (Nîmes, 1903).) Kézírásos jegyzék versekről, amelyek a központozásnak köszönhetik hatásukat.

Eddig tart (nem hagytunk ki egyebet, csak néhány homályos alkalmi szonettet Madame Henri Bachelier vendégszerető – vagy inkább mohó – emlékkönyve számára) Ménard látható életműve, a keletkezés időrendjében. Most áttérek a másikra: a föld alattira, a mérhetetlenül hősire, a példátlanra. És egyben – ó, emberi lehetőségek! – befejezetlenre. Ez a mű, talán a legjelentősebb korunkban, a Don Quijote első részének kilencedik és harmincnyolcadik fejezetéből és a huszonkettedik fejezet egy részletéből áll. Tudom, hogy egy ilyen állítás ostobaságnak tűnik; ennek az “ostobaságnak” az igazolása e jegyzetek elsőrendű célja.[2]

Két különböző értékű szöveg ösztönzött erre a vállalkozásra. Egyik Novalisnak az a filológiai töredéke – a drezdai kiadásban a 2005-ös számot viseli -, amely egy meghatározott szerzővel való teljes azonosulás témáját körvonalazza. A másik azoknak az élősdi könyveknek egyike, amelyek Krisztust egy bulvárra, Hamletet a Cannebière-re, Don Quijotét a Wall Streetre helyezik. Mint minden jó ízlésű ember, Ménard utálta ezeket a fölösleges bohóckodásokat, amelyek csak arra jók, mondta, hogy a plebejusnak megszerezzék az anakronizmus élvezetét, vagy pedig (ami rosszabb) elgyönyörködtessenek bennünket azzal a lapos gondolattal, hogy minden korszak egyforma, vagy hogy nagyon is különböző. Érdekesebbnek – bár megvalósításában ellentmondásosnak és felszínesnek – találta Daudet híres célkitűzését: egy alakban, mint Tartarin, egyesíteni az Elmés Nemes Lovagot és fegyverhordozóját… Akik azzal gyanúsították meg Ménard-t, hogy egy kortárs Don Quijote megírásának szentelte életét, rágalmazzák fényes emlékét.

Nem más Don Quijoté-t akart papírra vetni – ami könnyű -, hanem a Don Quijoté-t. Szükségtelen hozzáfűzni, hogy sohasem tervezte az eredeti gépies átírását; nem állt szándékában lemásolni. Bámulatos becsvágya az volt, hogy olyan lapokat alkosson, amelyek – szóról szóra és sorról sorra – egybevágnak a Miguel de Cervanteséivel.

“Szándékom csupán meghökkentő – írta nekem 1934. szeptember 30-án Bayonne-ból. – Egy teológiai vagy metafizikai bizonyítás végeredménye – a külvilág, Isten, az okozatiság, az egyetemes formák – nem kevésbé kitervelt és szokványos, mint az én kibeszélt regényem. Az az egyetlen különbség, hogy a filozófusok tetszetős kötetekben adják közre munkájuk közbeeső állomásait, én pedig elhatároztam, hogy eltüntetem őket.” Valóban, nem maradt egyetlen piszkozat sem, amely erről a sokesztendei munkáról tanúskodna.

Az elgondolt kezdeti módszer viszonylag egyszerű volt. Jól tudni spanyolul, visszanyerni a katolikus hitet, harcolni a mórok vagy a török ellen, elfelejteni Európa 1602 és 1918 közötti történelmét, Miguel de Cervantesnek lenni. Pierre Ménard-t foglalkoztatta ez az eljárás (tudom, hogy már elég ügyesen kezelte a tizenhetedik századi spanyol nyelvet), de elvetette, mivelhogy könnyű. Talán inkább mert képtelenség! – mondhatja az olvasó. Helyes, de a vállalkozás eleve képtelen volt, és véghezvitelének valamennyi képtelen módja közül ez volt a legkevésbé érdekes. Tizenhetedik századbeli népregényírónak lenni a huszadik században – ezt lekicsinylésnek érezte. Valamiképpen Cervantesnek lenni és eljutni Don Quijotéhoz, ezt kevésbé vesződségesnek – tehát kevésbé érdekesnek – vélte, mint megmaradni Pierre Ménard-nak, és így jutni el Don Quijotéhoz, Pierre Ménard tapasztalatai révén. (Mellesleg szólva, ez a meggyőződés vétette ki vele a Don Quijote második részének önéletrajzi bevezetőjét. Bevenni ezt az előszót annyi lett volna, mint újabb személyt teremteni – Cervantest -, de azt is jelentette volna, hogy Don Quijotét ettől a személytől, nem pedig Pierre Ménard-tól függően ábrázolja. Ezt a könnyű megoldást természetesen elutasította.) “Vállalkozásom lényegében nem nehéz”, olvasom levelében más helyütt. “Ahhoz, hogy véghezvigyem, elég volna halhatatlannak lennem.” Bevalljam-e: sokszor elképzelem, hogy befejezte, és úgy olvasom a Don Quijoté-t – az egész Don Quijoté-t -, mintha Ménard gondolta volna ki? A XXVI. fejezet böngészésével töltött estéken (ő sohasem rugaszkodott neki ennek) ráismertem barátunk stílusára és mintegy hangjára is ebben a pompás mondatban: a folyók nimfáit, a bánatos és nedves Echót. Egy morális és egy fizikai jelző e hatásos összekapcsolása a Shakespeare-verssort juttatta eszembe, amelyről egy délután beszélgettünk:

Miért éppen a Don Quijoté-t?, kérdezheti olvasónk. Spanyol ember esetében ez a választás nem lett volna megmagyarázhatatlan, ám kétségtelenül az egy nîmes-i szimbolistánál, ama Poe követőjénél, aki Baudelaire-t nemzette, aki Mallarmét nemzette, aki Valéryt nemzette, aki Edmond Teste-et nemzette. A már idézett levél megvilágítja ezt a kérdést. “A Don Quijote – magyarázza Ménard – mélységesen érdekel, de nem látom – hogy is mondjam? – elkerülhetetlennek. Nem tudom elképzelni a világmindenséget Edgar Allan Poe kitörése:

vagy a Le bateau ivre vagy a The Ancient Mariner nélkül, de a Don Quijote nélkül hajlandó vagyok elképzelni. (Persze csak a magam személyes hajlandóságáról beszélek, nem a művek történelmi visszhangjáról.) A Don Quijote esetleges mű, a Don Quijote szükségtelen. Eltervezhetem a megírását, meg is írhatom anélkül, hogy tautológiát követnék el. Tizenkét-tizenhárom éves fejjel elolvastam, talán egészében. Azután figyelmesen újraolvastam néhány fejezetet, azokat, amelyekkel most nem foglalkozom. Úgyszintén áttanulmányoztam a közjátékokat, a színműveket, a Galateá-t, a Példás elbeszélések-et, Persiles és Segismunda kétségtelenül fáradságos kalandjait és a Parnasszusi utazás-t… A Don Quijote emléke, amelyet egyszerűsített a felejtés és a közöny, teljesen egyenértékű bennem egy meg nem írt könyv bizonytalan előképével. Ezt a képet feltételezve (amit jószerével senki sem tagadhat meg tőlem) nem vitás, hogy problémám sokkal nehezebb, mint a Cervantesé. Szívélyes elődöm nem utasította el a véletlen közreműködését: kissé a la diable alkotta meg halhatatlan művét, a nyelv és a lelemény tehetetlenségétől vezettetve. Én arra a rejtelmes feladatra vállalkoztam, hogy betű szerint visszaállítsam az ő spontán művét. Két sarkalatos törvény irányítja magányos játékomat. Az első megengedi, hogy formai és lélektani jellegű változatokkal kísérletezzem; a második arra kényszerít, hogy feláldozzam ezeket az »eredeti« szövegnek, s megdönthetetlen érvekkel igazoljam megsemmisítésüket… Ezekhez a mesterséges béklyókhoz még egy eredendőt is sorolhatunk. Megírni a Don Quijoté-t a tizenhetedik század elején ésszerű, szükséges, talán sorsszerű vállalkozás volt; a huszadik elején majdnem lehetetlen. Nemhiába telt el háromszáz esztendő, telezsúfolva roppant bonyolult dolgokkal. Hogy csupán egyet említsek közülük: éppen a Don Quijoté-val.”

E három akadály ellenére Ménard töredékes Don Quijoté-ja a finomabb a Cervantesénél. Ez otromba módon szülőföldje szegényes vidéki valóságát állítja szembe a lovagi képzelgésekkel; Ménard a Carmen földjét választja “valóságul” Lepanto és Lope századában. Micsoda spanyolosságra sarkallta volna ez a választás Maurice Barrèst vagy Rodríguez Larreta doktort! Ménard magától értetődő természetességgel mellőzi az ilyesmit. Művében nincsenek cigányok, sem konkvisztádorok, sem misztikusok, sem II. Fülöp, sem autodafék. Elhanyagolja vagy száműzi a couleur locale-t. Ez a megvetés a történelmi regény új irányát jelzi. Ez a megvetés megfellebbezhetetlenül elítéli a Salammbô-t.

 

Ha mégis írni akarnak, akkor jobb , ha elküldik a Brautigan Múzeumnak, mely minden meg nem jelent írást elfogad és megőriz. Visit John Barber’s Web site on Richard Brautigan to learn more about the writer’s life and works.

What: Richard Brautigan: Inspirations for Literary Diversity, a presentation by Nataliya Shpylova.
When: 7 to 8:30 p.m. Wednesday, Oct. 1.
Where: Clark County Historical Museum, 1511 Main St., Vancouver.
Cost: Free.
Information: 360-993-5679.

 

 

Kerekes Tamás

Amerikai Népszava

www.usanepszava.com

 

thomaskerekes@msn.com

 

 

Vélemény, hozzászólás?