Oroszország Anyácska

Dovlatov

 

Dovlatov: Kompromisszum- A külföldi nő

 

Európa Kiadó

 

A jelen

 

„ A temetési bizottságban zűrzavar uralkodott, amely az ismerős szerkesztőségi légkörre emlékeztetett-annak hamis gondterheltségére és harsány, lázas terméketlenségére. A lépcsőházban szívtam cigarettámat. Megszólított Bikover. Minden szerkesztőségben van egy efféle sajátos figura-zsidó, eszement, okos. Bikover sorsa meglehetősen érdekes.Egy gyáros fia volt. Elvégezte a cambridge-i egyetemet. Aztán összeomlott a burzsoá Észtország. Ő, mint progresszív beállítottságú zsidó, a forradalom mellé állt. A köztársasági lap nemzetközi rovatához állt be. Fontos feladattal bízták meg. Hívja fel Dimitrovot Bulgáriában. Kérje meg, hogy küldjön gratulációt az Észt Szovjet Köztársaság jubileuma alkalmával. Bikover telefonált Szófiába. Dimitrov titkára vette fel a kagylót.

-Itt Tallin -közölte Bikover, aki minden erudíciójával együtt is megmaradt zsidónak.

Válaszképp ezt hallotta:

-Drága Sztálin elvtárs! Bulgária szabadságszerető népe köszönti Önt, Engedje meg, hogy a bolgár újságírók nevében jelentsük..

-Én nem Sztálin vagyok-javította ki jóindulatúan amaz-hanem Bikover. Azért telefonálok, hogy jó lenne a jubileumot illetően egy rövidke gratuláció. Tényleg csak pár szóról lenne szó.

Bikovert negyven perc alatt letartóztatták.”

 

Szerjózsa Dovlatov sűrű, erős csontú, bivalyerős alkoholista: keresve sem lehetne jobb ellentétpárt találni, mint őt és a szőke, gyenge, vékony csontú Szerjózsa Jeszenyint. Nem szándékom túlontúl belebonyolódni az orosz irodalom és az alkoholizmus kapcsolatába, de ennyit mindenképpen fontos megjegyezni, annál is inkább, mert Dovlatov többször is félreérthetetlen utalást tesz Jeszenyinre mint irodalmi előképére. Jeszenyint leginkább zsenialitása, kívülállása, valamint egészséges, tradicionális önpusztítása miatt szerethette, amely alkotói alapállás mindkettejük esetében szinte magától értetődőnek mondható, amennyiben Dovlatovnak egy konzisztens, míg Jeszenyinnek egy förtelmes, bélcsavarodásra emlékeztető, fortyogva alakuló diktatúrában adatott meg működni.

A párhuzam annál is inkább indokolt, mert Dovlatov is fiatalon, alig ötvenévesen hunyt el, ami persze majdnem duplája annak, amennyit Jeszenyinnek sikerült elviselnie a statisztikailag valószínűsíthető hatvanból, de Dovlatov mentségére legyen mondva, igen nagy erőfeszítéseket tehetett azért, hogy az átlagát közelíteni tudja Jeszenyinéhez.

Eddig szinte kizárólag szeszről volt szó, látszólag persze, mivel az is csak párlat, pont, mint az irodalom.

Szergej Donatovics Dovlatovval kapcsolatban messzebbről kell dobbantanom. Mintha hosszú évek, mi több, évtizedek óta nem lett volna részem hasonló élményben, egy szerző fölfedezésének gyönyörűségében. Az utolsó ilyen saját jogon szerzett íróm Lautreamont volt, emlékszem, még be is csajoztam vele, bár ez talán nem tartozik szigorúan a témához. (Jut eszembe hirtelen John Lanchester, ha már kisrovancsot csinálok, ássam őt is elő az emlékezet mélyrétegeiből!) Általában ugyanis hagyományos módon, közvetítőkön keresztül szerezzük be például az olvasnivalóinkat is, többek közt e célt szolgálja ez a recenzió, hogy felhívja a figyelmet egy különös, fölfedezésre méltó íróra, Szerjózsa Dovlatovra.

Tehát először is a kíváncsiság: ahogy kézbe veszek egy kötetet, és tisztán, mintegy felelősség nélkül beleolvasok. És mindjárt a második oldalnál le kell ülni, mert állva olvasni kényelmetlen. Pedig a kötet oldaltükre kicsi és lötyögős, ez a „második oldal” nem több, mint tíz-tizenöt egyszerű mondat a Kompromisszum-ból.

Második olvasásra sem gondolok mást, mint hogy ez a kisregény minden bizonnyal saját élmények minden különösebb rendszer nélkül elősorolt halmaza abból az időből, amikor Dovlatov éppen Észtországban működött olyan lapok tudósítójaként, mint például a Hazánk őrei vagy a Szovjetszkaja Esztonyija. Szerkezete kétségtelenül egyszerű: egy megjelent tudósítás, majd az anyagfelvétel riportszerű, bővebb kifejtése, amolyan alapvető kiskáté a fejlett szocializmus sajtójának értelmezéséhez. (Évek óta keresem az alkalmat, hogy megemlékezhessem a Csőszer Híradó-ban hat részben lehozott vállalattörténeti sorozatomról Opiciér elvtárssal. Nem más okból, csak a kompromisszum miatt jutott eszembe, igaz, nekem nem kellett közben alkoholt fogyasztanom, bár Magyarország sem volt soha a világ egyhatoda, még szocializmus nélkül sem, de hol van még a történelem vége, ugye…) Tehát a laza szerkezet. Sistergő, szellemes történetek ezek. Dovlatov humora pedig egész egyszerűen elképesztő. Ha jelzőt kéne keresnem rá, azt mondanám, tajtékzik. Zoscsenko, Bulgakov, Ilf-Petrov írásaival mérhető, de nem érzem túlzónak a párhuzamot Hašekkel sem. Szikár, száraz szarkazmus. Hátravetett megjegyzések, unottnak tűnő félmondatok, lompos az egész, mint a szerző maga a harmadik üveg után, aztán hogy, hogy nem, a könnyeimet törölgetem, és visszhangzik a lakás éjszaka a visszanyelt nevetéstől. Ez a Kompromisszum.

A kötet párdarabja, a Külföldi nő is legalább ennyire emblematikus szöveg. A szerkezete ennek is hagyományos, lineáris történetmondás, alaphangja azonban inkább tragikus, ahol a humornak nincs módja rásegítenie az olvasásra. Mert ami a Kompromisszumban észrevehetetlen, az ebben a szövegben kibuggyan a sorok közül. A szerkesztetlenség.

Dovlatov például abban zseniális, ahogy elénk helyezi hőseit. Két mondat, két jelző, egy hasonlat, és előttünk áll az alany. Szaga van, tapintható, ha akarom, hoppsza, mellé is állhatok. Remekül beszélteti őket, a szituációk nagyszerűek. Minden olyan magától értetődő, természetes, mintha dokumentálna, felidézne helyzeteket, párbeszédeket, hangulatokat. Amikor hömpölyög a történet, a sodra magával ragad, visz mindent. Ám mihelyt megáll és értelmez, kiszól a leíró szerepből, a frázisok lassan dübörögni kezdenek, mint egy mamutcsorda. Pontosabban előszörre észre sem veszi az ember, hogy mi az, ami nem stimmel, de valahogy lassul az olvasás ritmusa, nehezebben fogynak a sorok, mert a Kompromisszum után ugyan vajon mit kezdjünk az olyan mondatokkal, mely szerint „Ha van pénzed, még a szegénységet is könnyebb elviselni…” Az első még hagyján, de ha sorjázni kezdenek, bizony felkapja a fejét az ember.

Hogyan képes ennyire széttartó, a szélső értékekhez közelítő teljesítményre Dovlatov? Egy helyütt, a szintén az Európánál tavaly megjelent Ezek vagyunk mi című kisregényében arról értekezik, hogy egy jó írónak nincs szüksége szerkesztőre, merthogy, elmélete szerint, vagy jó valami, vagy rossz. És ami rossz, abból egy szerkesztő sem tud aranyat csinálni. Ez persze igaz, ám legalább a nagyon szagos darabokat ki tudja törölni. Erre nagy szüksége lett volna Dovlatovnak is. Ismerve sorsát, a folyamatos megaláztatást, mellőztetést, börtönt, majd a kényszerű emigrációt, nyilván nem olyan magától értetődő bármilyen kontroll elfogadása. Aki éveken át csak önmagának meg legfeljebb a KGB-rezidensnek írogat, annak sok mindene megkérgesedhet, és akkor mondjuk egyáltalán nem olyan meglepő, ha olyan lesz, mint a rinocérosz.

Azért hogy ne legyen ilyen rosszkedvű ennek a szövegnek a vége, idéznék egy jellemzően kedélyes (és dübörgő) részletet a Kompromisszum-ból, mondjuk bonmot-nak ezt a Dovlatov-típusú blazírtságot: „…búcsút mondok az újságírásnak. Elég volt!

Unokabátyám, aki kétszer volt büntetve (egyszer gondatlanságból elkövetett emberölésért), gyakran mondogatja:

– Csinálj már végre valami hasznosat. Hogy nem szégyelled magad!

– Épp te hiányzol nekem tanítómesternek!

– Én mindössze csak embert öltem – mondja erre a bátyám -, és megpróbáltam elégetni a hulláját. Te viszont?!”

Szóval nehéz eldönteni, hogy Szerjózsa Dovlatov tényleg szétszórt és trehány-e, vagy csak alkoholista? Mindenesetre megállapítható, hogy fontos íróról van szó. Jó könyv, és minden bizonnyal pont olyan, mint a szerzője volt: szétszórt, szellemes, és helyenként kibírhatatlan, ám sírig hű barát. Nagyon orosz.

(Szira Péter,)

 

 

 

 

Az emigráció egyik oldala

 

Lerner a belorusz tévé rendezőjeként kezdte pályafutását. Felesége bemondónő volt. Békében és boldogságban éltek. Jó kis lakásuk volt, két fizetésük és egy fiuk, Misa, meg egy kocsijuk.Lernert kiváló profinak tartották. Még a lassú svenkek iránti szenvedélye sem tudta  tönkretenni tévés jegyzeteit. Elegánsan ügettek bennük a kolhozlovak, lassan nyíltak ki a virágok, gőzölögtek a teáskannák. Lernert a harmónia, mint olyan vonzotta. Körülötte zajlott az élet, telve szocialista realizmussal. A fal túloldalán a vízvezeték-szerelő a feleségét ütlegelte. Az ablak alatt piások hangoskodtak. A tévéstúdió igazgatója nyíltan antiszemita volt.

És Lernerék elhatározták, hogy emigrálnak. Amerikában Lerner csak egy évig hevert a díványon. Felesége eladónőként dolgozott. A fiuk zsidó iskolába járt. Lerner arról ábrándozott, hogy állást kap a tévénél. Nem adta ki agát állami díjas művésznek. Nem talált ki fantasztikus történeteket nonkonformista érdemeit illetően. Nem állította, hogy a nyugati művészet  válságban van. Barátai találkozót szerveztek neki egy producerrel. Az illető egy orosz klasszikus megfilmesítését tervezte. Szüksége volt egy szláv származású rendezőre. A találkozóra egy étterem teraszán került sor.

-Maga rendező? -kérdezte az amerikai.

-Nem gondolom-felelte Lerner.

-Vagyis?

-Az utóbbi években szörnyen degradálódtam.

-De azt mondják, hogy ön valaha rendező volt.

-Az voltam. Pontosabban annak számítottam. A tarifámat csak hatvanhétben állapították meg. Addig csak segédrendezőként dolgoztam.

-Segédrendezőként?

-Igen. Ő az, akit vodkáért szalasztanak.

-Azt beszélik, hogy ön tehetséges rendező.

-Tehetséges? Először hallom..

-Oké! Én klasszikusok megfilmesítésével foglalkozom.

Szerintem minden megfilmesítés szar!

-Ez bók akar lenni?

-Csak azt akartam mondani, hogy az eredeti témát jobban kedvelem.

-Mint például?

-Mondjuk valamit a természetről.

Ezen a ponton a beszélgetés elakadt, és minden további perccel mélyült a szakadék.

-A természeti téma nem kifizetődő!

Lerner ellene vetette: A művészet meg nem eladó!

Lernert azonban megharapta a helyi fogorvos újfundlandija. Lernernek jelentős kártérítést fizettek érte. Aztán Lernert felkutatta egy öregember, aki az imperialista háború előestéjén három aranytízest kölcsönzött Lerner nagyapjától. Hetven év alatt az aranytízesek néhány ezerrel nőttek. Ezek után egy ismerős megkereste Lernert:

-Fogd ezt a kis pénzt. Őrizd meg nekem. És, ha lehet ne tégy fel felesleges kérdéseket. Lerner elvette a pénzt. Lusta volt felesleges kérdéseket feltenni. Egy hét múlva az ismerősét lelőtték. Ezek után Lerner szerzett egy lakást. Egy év alatt háromszorosára ment fel az ára. Lerner eladta, és vett három másikat. Egyszóval, ingatlannal kezdett el kereskedni. A díványról egyre ritkábban kelt fel. Pénze egyre több van. Pedig számolatlanul kelti. Elsősorban élelmiszerre. Tizenkét évi amerikai tartózkodása során egyetlen könyvet vett. A címe meglehetősen kifejező: Hogyan költsünk el háromszáz dollárt reggelire?

A bomló, de még erejével bőven visszatérő birodalomban, az alkoholizmussal frivol viszonyt kialakító Dovlatovnak, a sajtómunkásnak, nem egyszer meggyűlt a baja. Ideológiai hibái közé tartozott, hogy a Szovjetunió mellé felsorakozott országokat ábécésorrendben írta le, nem pedig osztályszempontok szerint. Írói módszere egyszerű: közli az eredeti cikkeit a hetvenes években, és az eredeti szituációt, mely hol félelmetes, hol komikus. A tallini lóversenypályáról írt haladó szellemű kis színesét közli, aztán leírja, hogyan sikerült összebarátkozni azzal a zsokéval, aki a lóversenypályákon jelen levő umbuldákba beavatta. Tolja volt a tippadó, a futamok révén Dovlatov újságírói fizetségének négyszeresét is megkereshette a fülesekkel. Dovlatov minden eredeti írásának közli a valódi előzményét, hátterét, itt is:” Tolja a nyáron eltörte a lábát, és a kulcscsontját. A lovaknak ehhez semmi közük. A taxiból esett ki részegen. Ezzel vége lett a lóversenyzésnek. A széllel versenyre kelő zsoké már több éve bármixer Mündiben.

Alkohol, reménytelenség, hányódás, szerkesztőségekből-szerkesztőségbe, feleségtől feleséghez, a felszíne a dovlatovi történeteknek. Ám a felszín alatt ott csillog a brezsnyevi reménytelenség és egy emberséges ország közti gyalogút, amit Dovlatov sikeresen meg is tett.

 

Kiegészítő:

 

Szergej Dovlatov 1990-ben, alig 49 éves korában, az Egyesült Államokban halt meg. Halálakor ismert és elismert író volt: 1979-ben bekövetkezett emigrációjától kezdődően sorra jelentek meg írásai a legrangosabb amerikai folyóiratokban (például a New Yorker ben) és könyv alakban egyaránt. A Novij Amerikanyec címû folyóirat főszerkesztõjeként az amerikai orosz emigráció egyik szellemi vezére lett. Halála után szülőhazájában, Oroszországban is nagy elismerést váltott ki írásaival, s a legkényesebb ízlésű kritikus vagy a “műkedvelő” olvasó számára egyaránt érdekes, népszerű szerzővé vált.  Összegyűjtött mûveinek háromkötetes (illetve a Maloizvesztnij DovlatovA kevéssé ismert Dovlatov címû könyvvel együtt négykötetes) elegáns kiadása mellett számos zsebkönyv jellegű válogatás látott tőle napvilágot, folyóiratok, irodalmi lapok írtak és írnak róla – egyszóval Dovlatov írásai eseményként jelentek meg az orosz irodalmi életben. Kár, hogy ezt a nagy elismerést már nem érhette meg…
Egyébként ezt a zajos sikert valószínűleg õ maga fogadta volna a legnagyobb értetlenséggel. Igazából már az amerikai sikerrel sem tudott mit kezdeni. Nem volt hozzászokva. Az emigrációig eltelt majd’ két évtizedes írói ténykedésének csak a sikertelenség volt az eredménye. Dovlatov mintha a karrierre orientált világban a balekság mintapéldája lett volna. Alig két évet töltött a Leningrádi Egyetem finn szakán, és máris az egyetem falain kívül találta magát. A kicsapást követően besorozták katonának, ahol is köztörvényes bűnözők számára kialakított fogolytáborokban teljesített őrként szolgálatot (ebből az élményből született később a Zóna című kisregénye). Leszerelése után újságíróként dolgozott, de hogy a nyílt politikai konfrontációt a hatalommal elkerülje, egy Sztálin-díjas írónõ, Vera Panova titkára lett. 1974-ben, az írónő halála után minden szempontból jobbnak látszott Leningrádból eltűnnie, így keveredett Tallinba. Ekkorra már hosszú ideje hiába küszködött azzal, hogy végre-valahára kötet jelenjék meg elbeszéléseiből: a Szovjetunióban ez nem adatott meg neki. Önálló könyv publikálásához egyébként – mint arról a Remeszlo (A mesterség) címû regénye elsõ részébõl, a Nyevigyimaja knyigá -ból (A láthatatlan könyv) fogalmat alkothatunk – a legközelebb éppen tallini újságíróskodása idején került. Az utolsó pillanatban azonban – természetesen politikai okokból – a kötet kiadása meghiúsult. Amikor Dovlatov visszatért Leningrádba, meglepődve tapasztalta, hogy bár tehetséges íróként tartják számon, publikációs lehetősége gyakorlatilag alig-alig van. S miután 1977-tõl külföldön (a Kontinent és a Vremja i mi címû folyóiratokban) megjelent néhány írása, odahaza végképp nem publikálhatott, sõt nemkívánatos személynek nyilvánították. Ennek eredményeként – lévén mindehhez félig örmény, félig zsidó származású – 1979-ben az orosz emigráció ún. “harmadik hullámával” New Yorkba vándorolt ki. Amikor azonban Amerikában végre a már említett népszerűség elkövetkezett, ismét csak feltette magának a kérdést: “Jó-jó, végre megjelennek a könyveid, de ugyan mi változott?” Hiszen, mint ahogyan több írásából is (a NasiA mieink vagy a Filial címûekből) kitetszik, Dovlatovot mintha borzasztóan izgatta volna az a kérdés, vajon a közvetlen környezete, a családja számára mennyire imponáló mindaz, amit õ csinál. S arra a következtetésre jutott, hogy míg otthon, Oroszországban baleknak számított, mert nem tudott a tehetségével mit kezdeni, nem tudott publikálni, addig Amerikában baleknak számít azért, mert nem tud egy amerikai értékrendet követő életformát kialakítani: rosszul beszél angolul, nem tud autót vezetni, nem tud valódi gyakorlati emberré válni. Megmaradt jellegzetesen kelet-európai, gátlásokkal teli, helyét nem találó értelmiséginek. S ha valami nagyon nem felel meg az amerikai siker-mitológiának, akkor ez az életfelfogás bizonyosan nem. Van az orosznak egy magyarra csak körülbelül fordítható szava, az izgoj , ami nagyjából a saját társadalmi rétegébõl kiszorított/kiszorult ember fogalmát takarja. Az izgojról mint a sehová sem tartozó orosz értelmiségi történelmi alakjáról J. Lotman és B. Uszpenszkij értekeznek egy közösen írott, kiváló cikkükben, 1 s e cikk nyomán megállapíthatjuk: Dovlatov a maga módján folytatója ennek a “kifordított világú” izgoj-hagyománynak, s e magatartásformában olyan jellegzetes izgoj-figurák nyomdokain halad, mint a 18. századi vándorfilozófus Szkovoroda, a 19. századi filozófus-költõ Vlagyimir Szolovjov vagy az utóbbi években Magyarországon is méltán híressé és népszerûvé vált alkoholista író, Venyegyikt Jerofejev.

 

Gorety József

 

 

Kerekes Tamás

www.tollal.hu

 

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?