Párizs nem ereszt

magyar írók Párizs-élménye

 

 

Párizs nem ereszt

Az év legszebb könyve

Kerekes Tamás

 

Amerikai Népszava

www.nepszava.com

 

 

 

Párizsba többnyire vonattal érkeznek a magyarok. Kivétel Kassák, akinek elhiszem, hogy gyalog ment. A hordárok rajától elvarázsolt pályaudvar az érkezés és indulás szimbolikus színtere, a vágyak és remények kiindulópontja, a csalódások helyszíne. Honfitársainknak Párizs a Gare de l’Estnél kezdődik.

Hevesi András írja:

A németeket Goethe megajándékozta Rómával, a franciákat Maurras megajándékozta Athénnal, bennünket, magyarokat a költő: Ady – Kerekes Tamás – megajándékozott egy párizsi pályaudvarral. Karácsony Benő az utazás előtti lelkes mámorában a város “maradéktalan elfogyasztására”  rendezkedett be:

“A nagy Párizst fogom látni,a mély Párizst, a füstös falakat, tele hirdetésekkel, a furcsa nevű kabarékat napóleoni obeliszket, szellemes kalapos lányokat, a metrót, az utcákat, az olvasmányaimat és mindent.”

Picasso barátja a párizsi éjszaka fotósa, Brassai, így érkezett: “Délelőtt fél tízkor futottunk be a pályaudvarra. Több útitársammal autótaxin érkeztem a rue Delambre-ba és vertem fel hajnali álmából Tihanyit. Most napi nyolc frankért lakom két sarokkal odébb. Az emberek kedvesek és közvetlenek, egy kis utánajárással lehet majd műtermet szereznem. Megjelentem már a Rotonde-ban, ez a montparnasse-i művésztanya. Micsoda kedves, aranyos nők. Békebeli croissantok, briósok, articsókák, habkönnyű ételek, elragadó nők. A kávéházakban minden ingyen van, a cipők szépen az ajtó elé rakva, utcán, áruházakban mindenben szabadon turkálhatsz, mert minden a vevők becsületére van bízva, különösen hat mindez Románia után.”

A kötet kissé módosít a megszokott író-arcképeken, néhol… Endre de Ady…

“Párizsról le kell beszéljelek, azt hiszem, ha most kijönnél, még jobban csalódnál abban a buta Mah-Jong partiban, amelyet a Baedeckerek Paris néven neveznek. Hogy Adym, ez az iszákos hülye mit látott Párizsban, az más lapra tartozik. Itt egyáltalán nem lehet ámulni, hacsak azon nem, hogy miként lehet annyi utolsó piszkos krajzleráj egy rakáson, mint itt.” – József Attila. Nem kell ácskapcsot vernünk egy kultusz koporsójába, de Henry Miller és Braque barátja, Brassai is megjegyzi, hogy Ady le akart ugrani az Eiffel torony tetejéről. Párizst azonban neki köszönhetjük. A kötet pedig elsősorban az írók Párizs-élményét rögzíti.

A zarándoklat a 19. században indul, és a második világháborúig tart. Regényességét ennek a korszaknak és kapcsolatnak ma már megmosolyogjuk: írók, akik német újságírócápák megrendelésére gátlástalanul gyártják a hamis interjúkat a világnagyságokkal, szélhámosságokkal tartották fel magukat, kigépeltek régi újságcikkeket, és mint eredetit eladták a szerkesztőnek, hálásak voltak, ha a honoráriumból egy kiadós ebédre futotta. Ne felejtsük, hogy Párizs Gorcsev Iván és Vanek úr városa is, nem kell csodálkoznunk Brassai ijedelmén, aki meginterjúvolt egy bárót, a cikket eladta, és felröppent a hír: a báró már két éve halott…

Ebben a bohém légkörben először a Hét, a Magyar Géniusz, a Budapesti Hírlap, majd a Nyugat újságírói (Justh Zsigmond, Szomory Dezső, Heltai Jenő, Ady Endre, Szini Gyula stb.) küldik írásaikat a boulevardokon sétáló elegáns tízezerről. Kiállításokról, szalonokról, társasági és politikai szenzációkról, egzotikus uralkodók látogatásáról, színházi bemutatókról, a csillogó, mulató, mondén világról, a szabadság, a demokrácia és a választások hazájáról. Az 1900-as párizsi világkiállításra kiutazó Jókai Mórnak neves francia írók, művészek adnak fényes estélyeket, Justh Zsigmond pedig a nagy Sarah Bernhardt szűk baráti köréhez tartozik. Szomoryt maga Dumas támogatja és Daudet.

A várost azóta felfedezők Ady lábnyomában lépkednek, már mi is tudjuk, hogy Párizsban hol lejt a járda…

A kötetet a megérkezés, a pályaudvar, a város élménye, a művésznegyed, a honvágy színes fejezetei tagolják, és négy kitünő tollal megírt esszé zárja. A kiállításba – ennek a lenyomata ez a páratlanul szépen kivitelezett kötet – bekerült néhány magángyűjtőktől, társintézményektől kölcsönzött műtárgy, Réth Alfréd festménye egy párizsi megállóról, Nemes Lampérth, Czóbel Béla, Csáky József, Vaszary János, Rippl-Rónai József francia hatást tükröző művei. Így egészült ki a magyar irodalom képviselőinek küzdelme, hogy francia földön elfogadtassák alkotásaikat az ecset nemzetközi nyelvét használó festők sikeresebb törekvésének eredményével. A kötet illusztrációi szenzációsak. Korabeli városrészletek, fotók, metszetek, egy csoportképen Brassai, Bölöni,és André Kertész. Ady vasúti bérlete és névjegye (Redacteur-Correspondant Des Journaux Hongrois), József Attila párizsi anzixkártyája József Jolánnak, Bölöni György igazolványa a Salon D’Automne nyomtatott kártyáján, Tihanyi Lajos és Pór Bertalan képek. A kötet pontosított eddigi ismereteimen is. Magamtól nem gondoltam volna, hogy a francia egzisztencializmus-a kortársak szerint legtehetségesebb alakja, Paul Nizan – mondott 1939-ben a párizsi Ady emlékünnepélyen üdvözlő beszédet.

Kerekes Tamás

Párizs nem ereszt el
Petőfi Irodalmi Múzeum
Szerkesztette Cséve Anna, a kiállítást rendezte E. Csorba Csilla
A tanulmányokat a kötet szövegét írták: Beke László, E. Csorba Csilla, Tverdota György, Design: Kaszta Móni

Vélemény, hozzászólás?