Mesél a múlt

Vezér Erzébet interjúi

 

Megőrzött öreg hangok

Vezér Erzsébet interjúi

Petőfi Irodalmi Múzeum

Válogatott interjúk.

Szerk.: Maróti István és Eörsi István.

Petőfi Irodalmi Múzeum, 2004. 310 p.

 

Molnár Ferenctől egy Schwartz nevű ember kért egy kis pénzt. Kölcsön. Molnár átnyújtott tíz forintot. Erre azt mondta a Schwartz: „Egy Molnár tíz forintot?” Mire Molnár azt válaszolta, hogy „Ezt nem a Molnár adja, hanem a Schwartz kapja.”

 

Semmi nem mindegy. Ez lehetne Vezér Erzsébet interjúinak mottója, azé a Vezér Erzsébeté, akiről a nagybeteg Lukács György mondta, hogy a nevéhez fűződnek a legfontosabb könyvek, amiket 1945 óta kiadtak. A kötet csak azonban csak Vezér Erzsébet halála után jelenhetett meg. A beszélgetések egy része Darvas Lili, Lengyel Menyhért, Kardos László, Hauser Arnold, Hajós Edit, Ignotus magnóba mondott párbeszédeiből áll. Fontos tudnunk, hogy noha a Vasárnap Körről, a Thália Színházról és a fiatal Lukács köré szerveződött szellemi „kalandorokról” egyre többet tudunk (Lesznai Anna és Sinkó Ervin regényei meg is örökítették ezt a kort), mégis, ezek az interjúk nyomtatásban most láthattak először napvilágot a Petőfi Irodalmi Múzeum jóvoltából.  A szövegeknek történelmi atmoszférája van. Engem mellbelökött az a mondat, amit Fenyő Miksa, a Nyugat egyik vezéralakja Osváthról mondott:

” Ő a mi ügyünk Keresztelő Szent Jánosa.”

Mintha valós időben játszódna a következő történet.

Ambrus Zoltán, Ady Endre és Molnár Ferenc boros fővel üldögélnek egy bakató konflisban. Ady arról beszél, hogy jöttéig csak két költője volt Magyarországnak: Csokonai és Petőfi. A konflisban kisebb purparlé keveredett. Ady ragaszkodott hozzá, hogy fölmenjenek Molnár Ferenc lakására, s ő megírja ezt a Budapesti Naplónak. Ady állta a szavát. Másnap a cikkét közölték, de a retusőr azt tette hozzá szóban, hogy az írás „kissé zavarosnak mondható.”

Ám, közölték.

Néha felszisszen az ember.

Benedek Marcell mesél apjáról, Benedek Elekről. Azt mondja, hogy a világ Nyírő József hazug leírása (szó szerint ez szerepel a kötetben- Kerekes Tamás) alapján Benedek Eleket nefelejcskék szeműnek gondolta, holott barna szeme volt. Mit számít ez, mondhatjuk 2009-ben. Ám ezekből a morzsalékokból állhat össze a jövendő irodalomtörténete, ha lesz. Tények keverednek hamis illúziókkal, ám a könyv minden sora hitelességet áraszt. Hisz mindehhez hozzáteszi Benedek Marcell, hogy végre megjelenhet új kiadásban európai irodalomtörténete, amelyet eddig hetvenezer példányban nem olvasott senki.

A történelem levegőjét érezhetni, amikor Dienes Valéria professzoráról, Bergsonról mesél, ki állítólag a következőket mondta:” Amit az ember leír, azt ne olvassa fel, és amit az ember elmondani akar, azt ne írja le.”

A köteten átvonul valami fanyar humor. A nagyok humora.

Molnárt megkérdezték New Yorkban egyszer, hogy hol ebédel, mire ő azt válaszolta: “Másutt.”

A kötet beszélgetéseiben résztvevő személyek:

Fenyő Miksa

-Benedek Marcell

-Féja Géza

-Dienes Valéria

-Hauser Arnold

-Hajós Edit

-Lesznai Anna

Ignotus Pál

-Hatvany Bertalan

-Fábry Zoltán

-Zelk Zoltán

-Haraszti Sándor.

 

Vezér Erzsébet így üzent a világnak.

 

„Eörsi István most sajtó alá rendezte Vezér Erzsébet világ körüli irodalomtörténeti magnetofonos vallatásait Megőrzött öreg hangok címmel. (Szerencsére nem oral historynak szólítják, amit Tardos Tibor még úgy címezett: Elmondta Buda Mihály.) Vezér Erzsi magnetofonjába belemesélt Lengyel Menyhért, miszerint hóna alá vette színdarabját. Kassáról felutazott Pestre. Elment a kávéházba, ahol a Thália Társaság tanyázott. (Ennek helyén van a Fórum Mozi, akkor még Magyar Világ kávéháznak hívták.) Odaadta Hevesi Sándornak a darabot, mire bemutatták a Thália első magyar premierjeként. Így ment akkor.

Kávéházi színházi forradalmárok megdönteni akarták a vígszínházi szériakomédiákat meg a Nemzeti Színházban a magyar múltak hősi unalmát. Friss hangot, nyers igazságot akartak hozni a színpadnak. Három egyetemista: Lukács György, Bánóczy László, Benedek Marcell, no meg Benedek Eötvös-kollégiumi társa, bizonyos Hóman Bálint alapította a forrongó színházat, a Thália Társaságot. Valamint ugyancsak az Eötvösből Kodály Zoltán, meg a festőnek, képzőművészeti kritikusnak induló oroszlánfejű Márkus László és Moly Tamás, az első magyar detektívregények szerzője, művésznovellák szecessziósan finom írója, mellékesen színházi rendező, aki a darabok többségét színpadra állította a Thália Társaságnál, karbantartotta az előadásokat, rendet teremtett a színésznép között. Miközben Hevesi mély színházismereti tudásával ragyogott, és első olvasásra felismerte Lengyel Menyhért színpadra termett gondolkodását. Az ifjú szerző bankigazgatója, megtudván beosztottja drámaszerzővé válását, páholyt rezerváltatott magának (a mai Vidám Színpad helyén működő orfeum vasárnap délutáni irodalmi előadására), megelégedettségében fél évre fizetéses szabadságra küldte Berlinbe Lengyelt, aki ott meg is írta a Taifunt, mivel éppen szemben lakott a japán követséggel, és a ki-be járó japánokat titkos társaságnak vélve beindult a képzelete. A szecessziósan egzotikus dráma azután körüljárta a világot. Egzotikumának nagy sikere lett: miként látja egy balmazújvárosi a misztikus keletet és a sárga veszedelmet”.

Molnár Gál Péter

 

www.pim.hu

szerkeszto@pim.hu

 

 

 

Kerekes Tamás

Amerikai Népszava

www.nepszava.com

 

 

 

 

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?