Készíts saját műmiát!

halhatatlanság nyomában

 

 

Halhatatlanok nyomában

Howard Reid

www.goldbook.hu

info@goldbook.hu

 

A kötet nemcsak a mumifikáció technikájával foglalkozik, hanem annak elsődlegesen spirituális vonzataira koncentrál. Jogszerűen külön tárgyalja az akaratlagos és a véletlen mumifikációt. Utóbb létrejöhet szerencsétlenség közben is, így akadtak az Ural megmászói az ötvenes években egy csapat német Wermacht katonára Paulus tábornok hegyivadászai közül, akiknek testét a jég szinte abnormális módon konzerválta. A könyv legfontosabb erénye, hogy a mimifikációt nem az egyiptomiak privilégiumának tekinti, ezért külön fejezet foglalkozik a nomádok jéggé fagyott műmiáival, a lápban konzerválódott tetemekkel, Chíle, Peru, Kína, Kanári szigetek múmiáival.

Hogy aztán az olvasó olyan népekről hall, amiről a pécsi tudományegyetem történelem szakán sem hallottak(tokhárok, pazirik), az már a szerző módszeres, alapos kutatómunkájának köszönhető, de más megvilágításba kerül  pl. az indoeurópai nép és nyelve is.

A könyv tartalmazza a kutatás személyes mozzanatait, így aztán nem csodálkozhatunk, hogy nem száraz tényanyagot zúdít nyakunkba a szerző. Más kontexusban fogjuk ezután értelmezni a „halálközeli élményeket” is.

A szerző támaszkodiki magyar kutatók leleteire is. Így pl.szerepel benne mindaz, amit Stein Aurél a Takla-Makán sivatagban talált, azaz buddhista kolostorok mentén egy múmiapárt, amelyek leginkább egy ír parasztnőre és egy bajor polgárra hasonlítottak, amint épp az imént fésülték volna meg őket.

A könyv legszebb lapjai azonban azt az összefüggést tárják fel, ami ősi hiedelemvilágunk és a modern, mai ember képzetei között a mai napig fennállnak.

 

 

Mindenki tudja, hogy az ókori egyiptomiak kiválóan értettek a mumifikáláshoz és sokan láttuk már szarkofág­jai­kat, bepólyázott holttesteiket is. Mindazonáltal, a történelem során számos olyan nagy kultúra létezett, mely igyekezett megőrizni az elődök maradványait.

Peru part menti vidékén a csincsorrók, akiknél a mumifikálás évezredekkel Egyiptom előtt virágzott, az Andokban pedig a csacsapoják, a „felhők népe” – az elveszett civilizáció, melyet csak manapság kezdünk megismerni. Kínában, a Takla-Makán sivatagban különös, europid vonásokkal rendelkező népesség (mely létrehozta a Kelet és Nyugat közötti kereskedelmet meghatározó selyem­utat) hagyott maga után megdöbbentően szép múmiákat. Az Észak-Európa tőzeglápjaiban fennmaradt testek, melyek szertartások áldozataiként kerültek ide, kivételes lehetőséget jelentenek számunkra, hogy bepillantsunk a középkori életbe.

A Kanári-szigeteken pedig – talán mind közül ez a leginkább meglepő – egy olyan nép (a guancsék) élt, melynek kifinomult mumifikálási eljárásait és az egyiptomiakhoz fűződő kulturális kapcsolatait Howard Reid tárja fel először ebben a könyvben.

Howard Reid saját élményeit használja fel a világ különböző tájain megismert múmiák felfedezésével, feltárásával és filmezésével kapcsolatban, hogy életre keltse a régi kultúrákat. Mindeközben a Halhatatlanok nyomában egyúttal bemutatja személyes útját is, melynek célja, hogy megtalálja a választ az ember legnagyobb és időtlen problémájára, a halál értelmére.

 

Mikor gyerekcsoport látogat a British Museumba, először szinte mindig az egyiptomi múmiákhoz sietnek, majd odacsődülnek „Pete Marsh” [Lápi Peti], a cheshire-i Lin­dow Marshból előkerült múmia testéhez. Az elmúlt néhány évben mind a tudományos, mind a közérdeklődés megnövekedett a múmiák iránt. Könyvek, cikkek és mindenekelőtt tévéműsorok jelentek meg, hogy kielégítsék ezt az igényt, ugyanakkor kevés kísérlet történt arra, hogy feltárják, pontosan mit jelentettek a múmiák készítőik számára. Miért volt ilyen sok régi nép, aki meg akarta őrizni a holtakat?

Könyvemben megkísérlek vá­­laszt adni az előbb elhangzott kulcsfontosságú kérdésekre és bízom benne, hogy egyúttal sikerül bemutatnom, miért ennyire izgalmasak a múmiák számunkra és mit jelentenek nekünk. A témát több oldalról próbálom megközelíteni antropológiai és pszichológiai vetületétől egészen a szigorúan szellemi, spirituális értelmezésig. Más emberek életének, halálának és a túlvilági életről vallott elképzeléseinek létezik spirituális vetülete is, mely lehetőséget nyújt a számomra, hogy segítségükkel megfogalmazzam a halállal kapcsolatos saját élményeimet is és azt a folyamatot, melynek során megbékélhetek az élet végével. A könyv tehát egyúttal beszámoló arról az útról, melyet én tettem az Árnyak Völgyében.

 

 

A SZERZŐ

 

Howard Reid dokumentumfilm-ren­de­ző, antropológus. Több hónapig élt az észak-afrikai tuaregek között, és két évet töltött az Amazonas-medence vadászó-gyűjtögető törzsei kö­rében. A Cambridge-i Egyetemen szerzett doktori címet, számos népszerű, szakmai elismerést is kivívó filmet forgatott a BBC és a Channel 4 számára az ókori civilizációkról, vallásokról és kultúrákról a világ min­den táján.

 

 

 

Európában mindig is nagyon szokatlannak, ám érdekesnek tartották a mumifikálás művészetét. Hérodotosz (i. e. 484-425 körül), a nagy görög történetíró volt az első, aki részletesen leírta a különböző mumifikáló eljárásokat, ezért őt nevezhetjük az első múmiakutatónak.

 

Később római, arab és keresztény szerzők is írtak az egyiptomi múmiákról, sőt még a Biblia is megemlíti, hogy az egyiptomiak bebalzsamozták halottaikat. Sajnos maguk az egyiptomiak semmit sem jegyeztek fel technikájukról, így örökre homályban marad a tökéletes mumifikálás ismerete. A 12. századtól Európában orvosságként használták a múmiákból őrölt port, ezért elsősorban gyógyszerészek és orvosok kutatták a mumifikálás titkait. Paracelsus (1493-1541), a híres orvos, részletes tanulmányt írt a múmiák gyógyszerészeti felhasználásáról. Pierre Belon (1517-1564) korának neves francia gyógyszerésze, Egyiptomba utazott és ott tanulmányozta a múmiákat – eredményeiről részletes feljegyzéseket készítve.

 

Abban, hogy a múmiák iránti puszta érdeklődés tudományos kutatási területté fejlődött jelentős szerepe volt Napóleonnak, aki egyiptomi hadjáratai során maga is megnézte a múmiákat, sőt néhányat magával vitt Franciaországba. Érdeklődésének köszönhető, hogy az egyiptológia tudományának kutatási nyelve ma is a francia. A Napóleont kísérő természettudósok írták az elő könyvet „Description d’Egypte” címmel, illetve ők rajzolták az első szemléletes térképeket a thébai sírterületről. Munkájuk nyomán európaszerte megnőtt az érdeklődés Egyiptom és az múmiák iránt. Ekkoriban kezdődött az európai – elsősorban brit – nemesek körében az un. „múmia-partik” rendezésének furcsa szokása: egyesek Egyiptomba utaztak, hogy múmiákat szerezzenek, majd a testeket társasági élet látványosságaként nyilvánosan kicsomagolták.

 

Elsőként egy brit orvos, Sir Thomas Joseph Pettigrew (1791-1865) vizsgálta meg tudományos módszerekkel a múmiákat. Alaposan tanulmányozta az ókori egyiptomiak kultúráját, vallását és a mumifikáló technikákat. Orvosként nagyon érdekelték a mumifikálás és a holttestek megmaradásának titkai.

 

1895-ig, a röntgen felfedezéséig a tudósok csak úgy tudták megnézni a múmiákat, ha felbontották a többrétegű pólyát; gyakran előfordult, hogy közben megsértették a testeket. Wilhelm Conrad Röntgen (1845-1923) felfedezése óta a kutatók károsítás nélkül is vizsgálhatják az értékes leleteket.

 

Az egyiptomi múmiák a 19. században és 20. század elején a világ nagy múzeumaiba kerültek, legtöbbjük ma is látható. A legszebb kiállítások a Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban, Londonban a British Múzeumban, illetve a berlini Egyiptomi Múzeumban és Luxorban a Mumifikálás Múzeumában láthatóak.

 

Az utóbbi néhány évtizedben az elemzési módszerek és a számítógépes programok fejlődése új lehetőséget nyitott a múmiakutatók számára. Ma már CT-vizsgálatok, mágneses rezonancia-vizsgálatok révén tökéletes képet kaphatunk e konzervált testekről; a kutatók virtuálisan le tudják fejteni a múmiák pólyáit, és megnézhetik az arcot, eltávolíthatják a bőrt és bepillantást nyerhetnek a koponya belsejébe is. A múmiák DNS-vizsgálata lehetőséget biztosít a betegségek, fejlődési rendellenességek, a fáraó dinasztiák leszármazási vonalainak elemzésére; sőt még a múmiák klónozásának ötlete is felmerült. (Az első kísérletek alanya a „Gyima” nevű mamutbébi múmiája volt. A tudósok megpróbálták az állat DNS-ét elkülöníteni, hogy élő mamutot klónozhassanak. A próbálkozások sikertelenek maradtak.)

 

A mai modern természettudományos szemléletű múmiakutatás arra törekszik, hogy a múlt embereinek életét megfejtse. Így napjaink múmiakutatói különböző tudományágak szakemberei – biológusok, antropológusok, történészek – akik sok apró részletből rakják össze a minket megelőző korok képét, olykor költséges vizsgálati módszereket és a legmodernebb technikai eszközöket alkalmazva. Ma már a múmiák nem egy ősi kultúra különleges látványosságai, hanem olyan emlékek, amelyek a modern vizsgálati eljárások révén rég letűnt korokról mesélnek.

 

 

Mely kérdésekre keres választ a múmiakutató]

A múmiák rendkívül értékesek a tudományos elemzések szempontjából. Szövetmintáik vizsgálata során kimutathatók a régen élt emberek betegségei, táplálkozási, öltözködési szokásai; ezek alapján bepillantást nyerhetünk olyan korok embereinek mindennapi életébe is, amelyről nem maradtak ránk írásos emlékek. Ritkaságszámba megy, de még a közel 5000 éves természetes múmiáknál is ki lehet mutatni, hogy életükben miféle betegségek kínozták őket. Kimutathatóak, hogy melyek voltak az egyes korszakokra jellemző születési, vagy fejlődési rendellenességek.

 

 

A leletek kora

A kormeghatározás elsődleges segítői a múmiák mellett elhelyezett tárgyak, a sír jellege és díszítése. Ezekből többnyire meghatározható, hogy mely időből származik a tetem. Néhány esetben, különösen a lápban megtalált természetes múmiáknál ez a módszer nem alkalmazható; az egyiptomi múmiák esetében pedig azért nagyon fontos a kormeghatározás, mert előfordulhat, hogy egy régi koporsót, vagy sírkamrát a későbbi nemzedékek is felhasználtak, tehát a múmia fiatalabb, mint azt a koporsó formája, vagy felirata, illetve a sírkamra freskóinak jellege mutatja.

 

Egy múmia korát legpontosabban szénizotópos vizsgálattal lehet meghatározni. Ez az eljárás, amit C-14-es kormeghatározásnak is neveznek, nagyon költséges. A módszer alapja, hogy minden élőlény élete során folyamatosan építi be a testébe a C-14-es izotópot. Amikor a test elpusztul, a C-14 szétesik, mert hiányzik az utánpótlás. A C-14 felezési ideje 5730 év; mintavétellel kiszámítható a még megmaradt izotóp mennyisége, amelyet összehasonlítva az eredeti C14 mennyiséggel meghatározható, mikor pusztult el a vizsgált élőlény. A módszer minden szerves anyagnál kitűnően működik, de befolyásolja a légkör szén-dioxid-tartalma is. Ezért a legújabb kutatások szerint 10-15%-os eltérés is előfordulhat a lelet valódi korához képest.

 

 

Férfi vagy nő?

Legtöbbször a múmia testfelépítése alapján fel lehet ismerni, hogy férfi-e vagy nő. Segítenek még a ruhadarabok maradványai, illetve a vele temetett tárgyak. Előfordulhat azonban, hogy a mumifikálás során annyira összezsugorodnak az izmok és a testszövetek, hogy a külső nemi jegyek már nem felismerhetőek, vagy a testnek csak egy része maradt meg. Ilyenkor DNS-vizsgálattal állapítják meg a holttest nemét.

 

Manapság gyakori, hogy a kutatók számítógépes modellezéssel rekonstruálják a halott arcát is. Először a röntgenvizsgálat során megállapítják a koponya pontos méreteit, amit azután az igazságügyi orvosok által is alkalmazott módszerrel, azaz a koponyacsontra tapadó arcizmok tömegének kiszámításával rekonstruálnak. Az izom tömege és az izomtapadási helyek erőssége alapján ismét kialakul a halott arca.

 

 

Jellegzetes betegségek

A legtöbb múmián (legkönnyebben azokon amelyek kiszáradtak, megfagytak vagy más természetes módon mumifikálódtak, de a mumifikált testeken is) meg lehet állapítani korábbi betegségeit, sérüléseit, fejlődési rendellenességeit. Felismerhetőek a rosszul összeforrt csonttörések, harci sebesülések és megállapítható a halál oka. – V. Ramszesz fáraónál jól felismerhetőek a himlő jelei, aki i. e. 1157-ben ebben a betegségben halt meg; Sziptah fáraónak például ferdén nőtt a lábfeje; az Yde-i kislány pedig gerincferdülésben szenvedett.

 

A kutatók többször találtak az egyiptomi múmiákban olyan élősködőket, amelyek a bilharzia féreg okozta betegség, a malária és a tuberkulózis kórokozói – ezért tudjuk, hogy ezektől a betegségektől, már a történelem előtti időkben is szenvedtek az emberek. A múmiák belső szerveinek vizsgálata bebizonyította, hogy a régmúltban szinte minden ember szenvedett a különböző bélparazitáktól. Ilyen élősködőket találtak még a lápi természetes múmiáknál és a híres jégmúmiánál, Ötzinél is. A mai kutatási módszerekkel már meghatározhatóak a betegséget okozó baktériumok DNS-ei, vagy a szervezet által termelt antitestek is. Ezen elemzésekből tudjuk, hogy a múlt legjellemzőbb betegségei a fentieken túl a himlő és a vérmérgezés voltak.

 

A kutatók megállapították, hogy a tetvek is évezredek óta élősködnek az emberen. Ötzin, az 5000 éves tiroli geleccsermúmián éppúgy megtalálták, mint az egyiptomiakon, vagy a perui múmiákon. A tetvek nemcsak kellemetlen viszketést okoznak, hanem halálos betegségek terjesztői (pl. tífusz); a tetvek testében megmaradt vérből szintén kimutathatóak a pusztító vírusok és betegségokozó baktériumok.

 

 

Táplálkozási szokások

A béltartalom mikroszkopikus vizsgálatakor arra derülhet fény, hogy mivel táplálkoztak az emberek milyen magvakat, leveles zöldségeket, vadon termő gyümölcsöket ettek, milyen gyökereket gyűjtöttek, milyen szinten volt az állattenyésztés, vagy vajon mit evett utoljára az elhunyt. A röntgenvizsgálatok révén kimutathatóak az un. Harris-vonalak (vékony kis keresztvonalak a kéz és a láb csontjaiban), amelyek elárulják, hogy az ember növekedése során mindig elegendő táplálékhoz jutott-e. A fogkővizsgálatok is elárulják mivel táplálkoztak az emberek; – az egyiptomi múmiáknál e vizsgálatokból tudjuk, hogy többnyire gabonafélékből készült kenyeret, babot borsót és halféléket fogyasztottak.

 

 

A mumifikálás módszerei

A mumifikálás titkait szinte egyetlen letűnt kultúra sem őrizte meg, nem maradtak feljegyzések a módszerekről. Így ma kémiai vizsgálatok segítségével próbálják megfejteni, milyen balzsamozószereket használtak a múltban. Az egyiptomi eljárásról már sokat tudnak a kutatók, de a kínai vagy a dél-amerikai múmiáknál még csak a kutatás elején tartanak a tudósok.

 

 

A kutatás peremterületei

A sírokban talált virágok és növények maradványai a korabeli növényvilág jobb megismerését segítik.

 

A ruhák, illetve ruhafoszlányok bemutatják az öltözködési szokásokat, a gyakran használt anyagokat, vagy a különböző szövési technikákat; sőt néha sokat elárulnak az akkori idők divatjáról is.

 

Az egyes tudományágak összekapcsolódásának érdekes példája a kínai Tarim-medencében talált 3000 éves Tokhár leletcsoport. Az Európát Kínával összekötő régi Selyemút mentén, a Taklamakán sivatagban Niya város közelében az ásatások során tökéletes állapotban fennmaradt természetes múmiákra (férfiakra, nőkre, gyermekekre egyránt) leltek. Színes gyapjúból készült ünnepi ruha és olyan magas lovaglócsizma volt rajtuk, amilyet még ma is hordanak arrafelé. A leletek valódi értékét mégsem a ruhák jelentették, hanem az, hogy ezek a tetemek nem ázsiainak, hanem európainak tűntek. A kínaiaktól eltérően nagy orruk volt, és a férfiak gondosan vágott körszakállt viseltek. A széniztotópos vizsgálat kimutatta, hogy a testek i. e. 1000 körüliek és a sivatag szélső vidékein vándorló tokhár nép tagjai. E leletegyüttes a népvándorlásról alkotott korábbi elméletek felülvizsgálatára késztette a kutatókat.

Wikipédia

 

Kerekes Tamás

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?