A zene lényegéről

mintha Hamvas Béla mondaná

 

 

 

Surányi László: Megszólít és elvarázsol

Typotex Kiadó

 

„Zene nélkül tévedés lenne az élet” – mondja a Bálványok alkonya 33.

aforizmája. Nietzschének ez a mondata ma már olyannyira közismert,

hogy képeslapon is árusítják. A kép helyén a zenéről szóló mondat áll.

Nietzsche valami lényeges pontra tapint rá, mondatában egy egész korszak

ismer magára.

De valóban olyan jól ismerjük-e ezt a mondatot? Értjük-e? Zene, tévedés,

élet: Nietzsche számára mindhárom különös fontossággal bír. Vajon

milyen érzékenységgócra tapint rá, amikor a három között ilyen egyszerűen

megfogalmazható szoros kapcsolatot mond ki? És milyen tévedés az,

amitől a zene védi meg a modern érzékenységet és a modern életet? És mi

a zene? Mi a köze a zenei érzékenységnek más érzékenységekhez, a szó, a

kép, a tánc, a szám vagy a spekulatív gondolkodás iránti érzékenységhez?

Könyvünkben ezekre a kérdésekre keressük a válasz

 

 

 

A Surányit inspiráló Tábor Béla

…..Tábor, aki először járt ott, szót kért: „Ha jól értem, az előadó szerint a vallás forradalom, az egyház ellenforradalom”. Mire Szabó felkapta a fejét, és azt kiáltotta a közönség feje fölött: „pontosan ezt akartam mondani

 

A száz évvel ezelőtt született filozófusnak-(Tábor Béla) , aki nagyságra törekedett, nem pedig hírességre, s aki szerint „a szellemről csak az beszélhet hamisítás nélkül, aki minél kevesebb emberhez igyekszik szólni”, sikerült megvalósítania célját: kevesekhez szólt – őhozzájuk intenzíven -, miközben viszonylag ismeretlen maradt. Ama külvilág számára legalábbis, amelyben Tábor Béla úgy valósította meg szellemi függetlenségének feltételeit, hogy nem tartozott intézményhez, és a nyelvtudásából élt meg. A háború előtt angol és német nyelvű kereskedelmi levelezőként dolgozott. A világháború és a kommunista hatalomátvétel közötti rövid idő alatt a miniszterelnökségi sajtóreferensi szintig még a politika közelébe is eljutott, de csak a közelébe, mert ezután már semmiféle állást nem vállalt, viszont gyorsan megtanult oroszul, és szabadúszóként fordítani kezdett; előbb brosúra-irodalmat, később, a hatvanas évektől már Tolsztojt is. Gyakran idézte Kirkegaard mondatát: „a hivatal van a legtávolabb Istentől”.

http://hvg.hu/velemeny/20070608_taborbela_szabolajos.aspx

Az inspiráló Tábor sem volt pitláker:

http://home.fazekas.hu/~lsuranyi/TBmagyar.htm

 

 

Mivel zene csak a zenei érzékenység számára létezik, a mi kérdésünknek is csak akkor van értelme, ha zenei érzékenységünk kérdezi. És ha ez az érzé­kenység magában foglalja a történelmi helyzet iránti érzékenységet is- kezdi Surányi.

„A szó semmilyen vonatkozásban nem tekinthető a zene eszközének. A szóban a valóság nyílik meg:”-teremti meg a distanciát.

A szó semmilyen vonatkozásban nem tekinthető a zene eszközének – ahogy a zenei hang, a zenei gondolat és általában a zenei nyelv sem tekinthető a szó eszközének. A zenész a zenei hangból „szív pogány titkokat”. A szó is, a zene is a kifejezés és megértés önálló formája, megvannak tehát a maga saját kérdései, amelyeket a másikhoz intézhet, és amelyekre a választ a másik segítségével keresheti. Az a válasz, amit mi keresünk a ‘mi a zene’ kérdésére, csak szónak és zenének egymáshoz intézett kérdéseiből és a kölcsönös megértés kísérletéből rajzolódhat ki-választja szét a két fogalmat.

Ehhez a kölcsönös megértés nyelvét is meg kell teremtenünk-fakad belőle a konklúzió.

Szó és zene mélyén ugyanaz a ti­tok lappang, mindenben közös eredeti valóság”, amely szóvá és zenévé differenciálódott. A „felfoghatatlan hangulatot” a zene talán azért tudja hallhatóvá tenni, mert maga a ze­nei hang érzéki jelenség ugyan, mégis megfoghatatlan, nem látható, nem Míg a tánc képviseli a testiséget a zenei hanggal szemben, addig a zene ezt a saját gondolatiságával ellenpontozza. A logosz „az ön­magával (újra) azonosulni törekvő lét jelenléte a különbözőkben”, az azonosulás pedig egyszerre jelent gondolati, érzelmi – és érzéki – mozgósítást. Ily módon ez a zene és a vele egylényegű zenék a tánc, a test jelentőségét a logosszal, a logosz megjelenésével kötik össze. A tánc  a megszólítandónak a jelenléte a zenében. Van-e zene, amely önmagában, a szó hatalma nélkül tudja valósággá tenni magát a jelenlétet?

„Aki jubilál, nem szavakat mond: az öröm éneke ez szavak nélkül, az örömben feloldódó szív hangja; nem felfogható értelmet, hanem amennyire csak lehet, az érzelmet fejezi ki. Az örvendező ember örömében érthetetlen és nem a beszédhez tartozó szó­tagok után átmegy a szavak nélküli ujjongásba, amiből kitűnik, hogy örömét ugyan hanggal fejezi ki, de annyira el van vele telve, hogy nem tudja szavakkal kifejezni.” (Ágoston). És itt lép színre a zene, hogy közvetítsen indulat és szó között. Hogy szóljon az indulatokhoz, amelyek nem hallgatnak a szókratészi szóra, de a zsoltárköltőre sem, és elrendezze az indulatok világát. A szó is, a zene is a kifejezés és megértés önálló formája, és megvannak a maguk kérdései, amelyeket a másikhoz intézhetnek, és hogy a mi ‘mi a zene’ kérdésünknek csak akkor van értelme, ha annak a logosznak a kérdése, amely zenei és szó iránti érzékenységre különült bennünk, és amely ugyanakkor „az önmagával újra azonosulni törekvő lét jelenléte e különbözőkben”. Most eljutottunk egy olyan kérdéshez, amelyet közvetlenül a szóban jelenlevő logosz nevében tehettünk fel a zenének, és egy olyan kérdéshez, amelyet a zene intéz a szóhoz. Csakhogy a zene mintha nem a logosz, hanem az indulat nevében kérdezné kérdését! S ez nem véletlen. A zene arra az ellenállásra helyezi a hangsúlyt, amelyet az indulat jelent a logosszal (és a szóval) szemben. Ezért jellemezhette Tábor Béla egy beszélgetésünkben a zenei hangot ‘testet öltött indulatként’. A zene megkülönböztető jegye, hogy az indulatok – vagy bizonyos indulatok – nevében mégis kérdez? Ha a zene, mint mondtuk, hallóvá teszi az indulatot, akkor az itt születő új válasz meghallására is képessé teszi? Úgy tűnik: „csupa jel közé születtünk, de egy jel sem mutat túl önmagán”. S lehet, hogy a zene ereje éppen az, hogy ebben a szituációban mégis kérdésekkel terhes? A dekonstrukció és a posztmodern közös axiómája, hogy „csupa kérdés között élünk, de egy kérdés sem mutat túl önmagán”. A zene esetében is azt kérdezzük: mennyiben segít ehhez a zene? Mennyiben segít ahhoz, hogy időbeli létünk időfölötti kezdő- és végpontját előhívjuk rejtekéből, s ebből nyerjünk erőt, hogy ellentmondásainkat e kezdő- és végpont, a logosz alapellentmondásával azonosíthassuk. Azzal az ellentmondással, amely az időfölötti kezdő- és végpont folytonos időbeli jelenlétéből fakad.[1][16]

Szövegdoboz: A ZENE IDEJE ÉS A TÖRTÉNELEM IDEJEMintha e mostani kérdéssel az időnek egy egészen más dimenziójába kerültünk volna. Korábban egy személyes, gyásszal és szeretettel, kín­nal és örömmel telített képzetes idő és a valóság közötti szakadékról szólt a kérdésünk, mostani kérdésünk viszont a történelmi időre vonat­kozik. Ott személyes – és személyhez kötött – kérdés volt, hogy tudjuk-e az élő logoszt kér­dezni, itt történelmi – és a történelmi szituációhoz kötött – kérdés. Hogyan függ össze a kettő?

Éppen ez a zene és a zenei idő kérdése.

A zenei forma időbeli történésekből áll. De nem forma, ha ennek ellenére nem egy, az idő múlásának ellenálló pillanatot jelenít meg. A kép egy csapásra jelenik meg előttünk. A látszat az, hogy nincs szüksége időre. Kész formaként áll előttünk, mintha úr volna az időn. A zenésznek meg kell harcolnia a pillanatért. A festőnek is, de ez rejtve maradhat. A zenében fülünk hallatára jelenik meg az idő ellentmondása: a zene nem léphet ki az időből – ahogyan nem léphetünk ki a történelemből – és így kell kiolvasztania belőle valamit, ami erősebb (= intenzívebb) az időnél, ellenáll az idő múlásának. A zene (a zenei forma): időalkímiai kísérlet, melynek célja, hogy jelenléttel telített pillanatot olvasszon ki az időből. Hogy lehet-e sikeres a kísérlet, egyelőre elhamarkodott kérdés volna. Egy biztos: időből nem lehet felépíteni ilyen pillanatot, csak a jelenlét hiányának negatív pillanatát. Ezért a zenei forma: küzdelem azért, hogy az időt, az ő idejét egy nem-múló jelenléttel teli pillanat vonzáskörébe vonja. A zenésznek, ha zenei formát akar teremteni, meg kell küzdenie tehát az idő zsarnoki uralmába vetett hit hipnózisával. S ez máris a jelen történelmi szituációból áradó szkepszis kiváltó okainak középpontjába vezet, amelynek világos tünete a „posztmodern” tudat vagy életérzés.

 

Surányi László modern zeneelméletünk legnyugtalanítóbb figurája. Mintha Platon lakomájának egyik szereplője tenné i fel ögörög kérdéseit a zene lényegéről a logosz, a történetiség és a minéműség jegyében, de úgy, hogy a klasszikus Bach daraboktól kezdve Schönberg atonalitásáig akar koherens magyarázatot és definíciókat adni, s Hamvas Béla cigarettafüstje mögül bólogatna. Az utóbbi évtized legelgondolkodtatóbb zenei- elméleti munkája a magyar szakirodalomban.

 

Kerekes Tamás

 

 

 

 

A kiadó:

A könyv kiinduló kérdése az, hogy mi a zene szerepe szellemi és lelki életünk egészén belül, és hogyan viszonyul a zene megszólalása a színről színre történő személyes megszólí­táshoz, amely a szerző szerint legfontosabb szellemi megnyilvánulásunk. Innen a könyv címe: „megszólít vagy elvarázsol”? A szerző e könyvé­ben arra vállalkozik, hogy a dialogikus gondolkodás eredményeit részben felhasználva, rész­ben továbbelemezve, dimenzió­elméleti és szimbólumelméleti szempontokat is alkalmazva új fényt vessen zene és szó, zene és szám, zene és indulat, zene és tánc (rítus) ellentéten és ro­konságon alapuló viszonyára.

www.typotex.hu

marketing@txpotex.hu

bori@txpotex.hu

velemeny@typotex.hu

 

Kerekes Tamás

 


 

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?