Világgá ment magyarok

Kati Marton könyve

 

A kilenc magyar

Kati Marton

A népszerű magyar származású amerikai újságírónő új könyve annak a kilenc magyar emigránsnak az élettörténetét dolgozza fel, akik a nácizmus elől külföldre menekültek, s akik új hazájukban a maguk területén, a tudományban vagy a művészetben világhíresek lettek, s kiemelkedően fontos helyet töltenek be a 20. század történelmében, kultúrájában, művészetében.

 

www.corvina.hu

Csodálatos és  elgondolkodtató kötettel rukkolt ki a Corvina Kiadó, amikor a XX. századot leginkább befolyásoló, hazájukat elhagyó kilenc magyar életútját felidézi, kik közt nemcsak atomtudós, de filmrendező és fényképész volt. Engem csak az érdekel, hogy, mielőtt kézbe vennék a könyvet, elgondolkodnak-e azon, hogy a kilenc világhíres magyar közül hány volt nő? Legalább kilenc, ha arra gondolunk, hogy minden sikeres férfi mögött egy tehetséges nő áll. A könyv remek, stílusa lebilincselő, s kedvet is érzek, hogy elgondolkodjam ,ki az a kilenc magyar asszony, nő, fiatalasszony, aki leginkább befolyásolta a hazáját a XX. században.

Karády Katalin? Gábor Zsazsa? Szabó Magda? Szepes Mária? Kemény Katalin?

 

TELLER EDE
Vers cím nélkül

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott ember.
Gyönyörködni titkos mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincs cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge.
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménységgel mégis, mégis hinni.
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

Minden alkalmat megragadott Los Alamosban, ahol katonai titoktartás uralkodott a baby, a bomba körül, cenzorok ellenőrizték a leveleket, hogy bebizonyítsam a többieknek (Feynman-a fizikus- Kerekes Tamás), hogy milyen egyszerű feltörni az iratszekrények zárjait, és ahányszor csak teljes létszámú megbeszélést tartottunk, felálltam és kijelentettem: fontos és titkos dokumentumainkat nem ilyen tákolmányokban, hanem valóban biztonságos körülmények között kellene tartanunk. Az egyik ilyen megbeszélés után Teller egyszer csak megkérdezte tőle:

A kilenc magyar

Kati Marton

A népszerű magyar származású amerikai újságírónő új könyve annak a kilenc magyar emigránsnak az élettörténetét dolgozza fel, akik a nácizmus elől külföldre menekültek, s akik új hazájukban a maguk területén, a tudományban vagy a művészetben világhíresek lettek, s kiemelkedően fontos helyet töltenek be a 20. század történelmében, kultúrájában, művészetében.

 

www.corvina.hu

Csodálatos és  elgondolkodtató kötettel rukkolt ki a Corvina Kiadó, amikor a XX. századot leginkább befolyásoló, hazájukat elhagyó kilenc magyar életútját felidézi, kik közt nemcsak atomtudós, de filmrendező és fényképész volt. Engem csak az érdekel, hogy, mielőtt kézbe vennék a könyvet, elgondolkodnak-e azon, hogy a kilenc világhíres magyar közül hány volt nő? Legalább kilenc, ha arra gondolunk, hogy minden sikeres férfi mögött egy tehetséges nő áll. A könyv remek, stílusa lebilincselő, s kedvet is érzek, hogy elgondolkodjam ,ki az a kilenc magyar asszony, nő, fiatalasszony, aki leginkább befolyásolta a hazáját a XX. században.

Karády Katalin? Gábor Zsazsa? Szabó Magda? Szepes Mária? Kemény Katalin?

 

TELLER EDE
Vers cím nélkül

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott ember.
Gyönyörködni titkos mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincs cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge.
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménységgel mégis, mégis hinni.
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

Minden alkalmat megragadott Los Alamosban, ahol katonai titoktartás uralkodott a baby, a bomba körül, cenzorok ellenőrizték a leveleket, hogy bebizonyítsam a többieknek (Feynman-a fizikus- Kerekes Tamás), hogy milyen egyszerű feltörni az iratszekrények zárjait, és ahányszor csak teljes létszámú megbeszélést tartottunk, felálltam és kijelentettem: fontos és titkos dokumentumainkat nem ilyen tákolmányokban, hanem valóban biztonságos körülmények között kellene tartanunk. Az egyik ilyen megbeszélés után Teller egyszer csak megkérdezte tőle:

-Én a legfontosabb irataimat nem az iratszekrényben, hanem az íróasztalfiókomban tartom; az jobb, nem?

-Nem tudom, nem láttam a fiókot, válaszolta ő.

Teller elől ült, ő jóval hátrébb, és amikor a tanácskozás ment tovább, észrevétlenül kiosont, hozzá se kellett nyúlnia Teller zárjához, mert rögtön látta, hogy a fiók fenekénél, hátul van egy rés, ahol simán ki tudja húzni a papírokat. Kiürítette a fiókot, és visszasétált az emeletre. Vége lett a megbeszélésnek, tódultak az emberek kifelé. Odacsapódott Teller mellé, és megkérdezte, hogy megnézheti-e a fiókot. -Persze -válaszolta Teller, és bevezette a szobájába, ahol ő kijelentette a híres fizikus íróasztaláról, hogy elég jónak tűnik, s kérte, hogy nézzék meg, hogy mi van benne. Szívesen megmutatom, mondta Teller, aztán bedugta a zárba a kulcsát, és kinyitotta  fiókot. -Bár, ahogy elnézem, maga már meg is vizsgálta….!

(Hát ez volt a baj, Teller Edével)

Komolyabb ember nem tartózkodhat huzamosabb ideig olyan helyen, ahol a legjobb bor is csak másodosztályú”

Erwin Schrödinger

Az imádnivaló fizikus: (Teller Ede közlése)
. Egy ismert történet arról szól hogy egyszer az autóját rosszul javították meg. Ezt ő öt percen belül észrevette. Jenő( Wigner -Kerekes Tamás) visszahajtott a javítóműhelybe, és ezt kiáltotta oda nekik: “Menjetek a fenébe, kérem szépen!

“”A világ igen bonyolult; nyilvánvaló, hogy az emberi elme képtelen azt teljesen megérteni. Az ember ezért fogást eszel ki, mely lehetővé teszi, hogy a világ bonyolult voltáért a felelősséget ráhárítsa valamire, amit véletlennek nevez; így lehetővé válik számára, hogy kiragadjon egy tartományt, melyben már csak az egyszerű törvények találhatók. A bonyodalmakat kezdeti feltételeknek, a szabályszerűségek tartományát pedig természettörvénynek nevezi…” Az idézet – amelyet az 1949 márciusában Princetonban Albert Eistein tiszteletére elhangzott Wigner-előadásból vettünk – jól illusztrálja Wigner Jenő szemléletmódját, melynek jellemző vonása a globális gondolkodás, az általános rendező elvek iránti vonzalom és a meghökkentően újszerű megközelítés. Wigner a 20. századi fizika meghatározó alakja, egyike a Nobel-díjas magyar fizikusoknak. Életútja és munkássága szorosan összefonódott Neumann Jánoséval, Szilárd Leóéval és Teller Edéével. A kötetbe felvett cikkek főként Wigner Jenőnek a matematika és a természettudományok (mindenekelőtt a fizika) kapcsolatára vonatkozó kutatásait, az invarianciaelvek értelmezésében kifejtett munkásságát mutatják be, de tudományos tevékenységének filozófiai aspektusára is fényt vetnek.

Wigner Leginkább matematikai fizikus volt,

A kvantummechanikai egyik leghíresebb paradoxona a mindenki által ismert „Schrödinger macskája” paradigma mellett a „Wigner barátja” néven ismert paradoxon.(Kerekes tamás)

 

Wigner Pál Jenő (Budapest, 1902. november 17. – Princeton, New Jersey, 1995. január 1.) Nobel-díjas magyar-amerikai fizikus.

1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott „az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért.” [2] 1972-ben elméleti fizikai eredményeiért Albert Einstein díjat kapott.

Egyike volt azon 1920-as évekbeli fizikusoknak, akik újjáteremtették a fizika tudományát. A generáció legelső fizikusai – Werner Heisenberg, Erwin Schrödinger, és Paul Dirac, hogy csak hármat említsünk közülük – alkották meg a kvantummechanikát. A kvantummechanika egy kápráztató új világ volt, amely egy csomó új alapvető fizikai kérdést vetett fel. Többen követték őket, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolják, és újakat tegyenek fel, gyakran még összetettebbeket.

Wigner vettette fel a 20. századi fizika legmélyebb kérdéseinek némelyikét illetőleg ő is adott rá valaszt, ezáltal többek között bevezetve a kvantummechanikába a szimmetriák elméletét. Az 1930-as évek végén kutatásait kiterjesztette az atommagokra is.

1939 és 1945 között ez a generáció segített a világ újraformálásában. Ezúttal egy sokkal közismertebb világét: a hadseregét, az emberekét, az ideológiákét. Először azzal, hogy megmutatták, hogy az atombomba megépíthető, majd az érveléssel, hogy meg kell építeni az Egyesült Államokban, végül a bomba megépítésével.

Egyike volt a századfordulós Budapest híres zsidó-magyar tudósainak, akik közé Erdős Pál, Teller Ede, Neumann János és Szilárd Leó is tartozott, utóbbi vált talán legközelebbi felnőttkori barátjává. Neumann iskolatársa és tanácsadója is volt, róla később így írt: „a legokosabb ember, akit ismertem a

Budapesten született az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában.

1902-ben még nem ismerték a relativitáselméletet és a kvantummechanikát. A legjobb tudósok is a fizikát egy majdnem befejezett tudománynak gondolták, amelyben minden fontos dolgot felfedeztek, és amelyben már csak pár apró részletet kell jobban kidolgozni.

11 évesen tuberkulózisa volt, és hat hetet az osztrák hegyekben kellett töltenie anyjával egy szanatóriumban. Amúgy a gyermekkora többnyire boldog volt. A szülei harmonikus házasságban éltek, és nagyon szerette a lánytestvéreit. Sokat szeretett sétálni kiskorában.

A Fasori Evangélikus Gimnáziumban Rátz Lászlótól, az odaadó tudóstól és tanártól tanulhatott matematikát, aki Neumannt is tanította. Fizikából a neves tanár, Mikola Sándor tanította. Miután elvégezte a gimnáziumot, 1920-ban beiratkozott a Műegyetem vegyészmérnöki szakára, de 1921-től a Berlini Műszaki Főiskolán folytatta tanulmányait. (Ma Berlini Műszaki Egyetem.)

Lényegesebb, hogy a Német Fizikai Társulat szerda esti beszélgetéseit is látogatta, melyeken résztvettek olyan nagy tudósok, mint Max Planck, Max von Laue, Rudolf Ladenburg, Werner Heisenberg, Walther Nernst, Wolfgang Pauli és – nem utolsósorban – Albert Einstein.

Szilárd Leóval is találkozott a kollokviumokon. Szilárd szinte azonnal az egyik legjobb barátjává lett, bár személye mindvégig rejtély maradt számára.

A harmadik élménye Berlinben döntő fontosságú volt. A Kaiser Wilhelm Institute-ban dolgozott, és ott találkozott Polányi Mihállyal, aki Rátz László után a legfontosabb tanára volt.

1925-ben visszatért Magyarországra, édesapja mellett dolgozott az újpesti bőrgyárban mérnökként, de végül visszatért Németországba, nem tudott ellenállni a berlini Kristálytani Kutatóintézet hívásának.

A késő 1920-as években mélyen beleásta magát a Heisenberg, Schrödinger és Dirac által fémjelzett kvantummechanikába Einstein helytelenítése dacára. Göttingenben a nagy matematikusnak, David Hilbertnek lett a segédje. Ez nagy kiábrándulás volt számára, mert Hilbert nem volt már szellemileg aktív. Rengeteg időt töltött a könyvtárban, és a fizikának szentelte magát.

1929-re publikációival széles körben felhívta magára a fizikusvilág figyelmét. 1931-ben adta ki Csoportelmélet módszer a kvantummechanikában című művét

1930-ban az amerikai Princeton Egyetem Neumannal együtt felvette tanárai közé. Amikor Hitler hatalomra jutott Németországban 1933-ban, habár biztonságos helyet találtak Princeton-ban, (New Jersey-ben), mégis még fél évet Európában töltöttek utazással, tanulással, tanítással. Nála békésebb és szerényebb embert nem nagyon találhatunk, mégis mélyen sértette Hitler, és látta, hogy a vezér milyen veszélyes. Később, amikor többen megköszönték, hogy olyan jó ítélőképessége volt, mindig tiltakozott, mondván, nem kellett különösebb érzékenység ahhoz, hogy felismerje Hitler gonoszságát és veszélyességét; ahhoz kellett inkább speciális érzékenység, hogy valaki ne lássa

Princetonban 1934-ben bemutatta húgát, Margitot a fizikus Paul Diracnak. Margit és Dirac öszeházasodott, kettejük barátsága pedig elmélyült. Eltöltött valamennyi időt Einsteinnel is, aki Princetonba jött, az Institute for Advanced Study-ra.

A késő 1930-as években kiterjesztette kutatásait az atommagokra. Kifejlesztett egy fontos általános elméletet az atommagreakciókra. Ragyogó elméleti szakember (lásd például Wigner-Eckart elmélet), és ragyogó kísérleti szakember is volt, ezenkívül alaposan értett a mérnöki tudományokhoz is.

1936-ban Princeton nem alkalmazta tovább, emiatt a Wisconsini Egyetemre ment. Ott találkozott első feleségével, egy bájos fizikushallgatóval, Amelia Frankkel. De Frank 1937-ben meghalt, és bánatában el akarta hagyni Madisont. Princeton szeretett volna egy kitűnő fiatal fizikust, és sokan őt ajánlották. Ezért visszahívták és ő elfogadta, így ismét Princetonba került 1938-ban.

Bár meggyőződéses politikai amatőrnek tartotta magát, 1939-ben és 1940-ben nagy szerepe volt a Manhattan-projekt melletti agitációban, ami az atombomba megépítetéséhez vezetett Hitler megfékezése érdekében. Azonban nagyon letörte az, amikor látta, hogy Hirosimára és Nagaszakira ledobták a bombát. Ugyanakkor védelmezője maradt az amerikai hadseregnek, mint választott hazájának hű polgára és továbbra is úgy gondolta, hogy az atombombára szükség volt.

1946-ban elfogadta a Clinton Laboratory (most Oak Ridge Nemzeti Laboratórium, Tennessee) kutatási és fejlesztési igazgatói állását. Mivel nem volt hivatalnok típus, egy év múlva visszatért tanítani és kutatni a Princeton Egyetemre.

Az 1950-es években elkeserítette Enrico Fermi, Einstein és Neumann halála. 1954-ben nyugtalanította egy hírhedt ügy, amikor Eisenhower elnök visszavonta a hidrogénbomba kifejlesztését ellenző J. Robert Oppenheimer nemzetbiztonsági engedélyét (arra, hogy a kormányhivataloknak dolgozhasson). Oppenheimer ellen az egyik fő tanú egyik régi barátja, Teller Ede volt.

1960-ban, amikor már a matematikai fizika nagy alakjai közé sorolták, betekintést nyújtott a matematika hatalmába legismertebb, nem fizikai tárgyú tanulmányában, a mára klasszikussá vált „The Unreasonable Effectiveness of Mathematics in the Natural Sciences” (A matematika ésszerűtlen hatékonysága a természettudományokban, online változatban is olvasható), melyben amellett érvelt, hogy a fizikai fogalmak eredete a biológiában és az észlelésben gyökerezhet, és hogy a szerencsés egybeesés, hogy a matematika és a fizika olyan jól kiegészítik egymást, ésszerűtlennek, megmagyarázhatatlannak tűnik.

1963-ban megkapta a fizikai Nobel-díjat. Elismerte, hogy sohasem gondolta volna, hogy ez megtörténhet, majd ezt fűzte hozzá: „Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy közlik a nevemet az újságok, hogy nem tettem semmi komiszat.

1995-ben Princetonban halt meg

Híres volt finomságáról és körülményes udvariasságáról másokkal szemben

Egyszer fiatalemberként a füvön feküdt egy városi uszodában Göttingenben, a német csillagász Heckmannal. Heckman látta, hogy a hangyák felmásztak jobb lábára és megcsípték. Heckman megkérdezte tőle, hogy miért nem öli meg a hangyákat. „Mert nem tudom, melyik volt” – válaszolta.

Egy alkalommal előadásának végén a hallgatóság egyik tagja jelentkezett, hogy feltegyen egy kérdést. Miután meghallgatta, majd ezt válaszolta: „A nevem Mr. Wigner”. A kérdező meglepetten, de elismételte a kérdését. Ugyanazt a választ kapta: „A nevem Mr. Wigner”. Végül a patthelyzetet sikerült valakinek feloldania azzal hogy rámutatott, milyen zavarban is volt mivel nem tudta a hallgató nevét. Túl udvarias volt ahhoz, hogy megkérdezze, így bemutatkozott annak a reményében, hogy megtudhatja.

Formális és kötetlen tudományos találkozókon, amikor valaki előhozakodott valamivel, gyakran megállította egyszerűen azzal: „Nem értem!”. Sose volt elbizakodott, sose félt, hogy bolondnak nézik.

Tudós létére meglehetősen babonás volt, nem állhatta, ha 13 számla volt a zsebében, és ha jó hírt hallott, azonnal lekopogta valamilyen fából készült tárgyon.

1992-ben, kilencvenévesen, közzétette emlékiratait, „The Recollections of Eugene P. Wigner” címmel. Három évvel később Princetonban érte a halál.

Élete végéhez közeledve gondolkodásmódja filozófikusabbá vált. Memoárjában ezt írja: „Az élet teljes jelentése, minden emberi vágy együttes értelme, egy olyan alapvető rejtély, ami meghaladja felfogóképességünket. Amíg fiatal voltam, dühös voltam a dolgok ezen állása miatt. Mára megbékéltem vele. Még megtiszteltetésnek is tartom, hogy közöm lehet ehhez a rejtélyhez.

„Ez az elmélet, amelynek nevét van szerencsém viselni”, mondta Kármán (a modern aerodinamika atyja) előszeretettel, mert hitt abban, hogy a felfedezés fontosabb, mint a felfedező. Mesélték róla, hogy Innsbruckban Wattendorffal dolgoztak Kármánék késő estig és Wattendorf nem akarta lekésni az utolsó villamost. A két tudós együtt ment a villamosmegállóba, hogy útközben még beszélgethessenek. A megállóba érve sem lettek kész, de a villamosnak el kellett volna indulnia. A kalauz figyelmeztette is őket, hogy fejezzék be, de ők folytatták. A villamos kénytelen volt megvárni, míg a két fizikus befejezte a beszélgetést, A történet jól mutatja Kármán tekintélyét Németországban. Szilárd Leó a berlini Műszaki Egyetemre beiratkozva egyszerre érezhette magát a világ tudományos élvonalában és tapasztalhatta meg, hogy senki sem tévedhetetlen. Az egyik alkalommal a híres Erwin Schrödinger váratlanul felállt és kijelentette, hogy a számításokat a bemutatott módszereknél sokkal egyszerűbben is el lehetne végezni, ha a háromatomos molekulákban a három atom egy síkban helyezkedne el. Döbbent, néma csönd lett, majd kitört a harsány nevetés, hisz a három atom nem helyezkedhet el másként, csak egy síkban. Szilárd Leónak még doktorátusa sem volt, amikor a fizika isteneivel kommunikált a berlini kollokviumok kapcsán. Planckhoz ezekkel a szavakkal fordult Szilárd Leó: “Csak a fizikai adatokra van szükségem, az az elméletet majd magam dolgozom ki”.

Hargittai István tudománytörténész n legalábbis az Út Stockholmba c. kötete révén így ismerem, mulatságos anekdotákkal fűszerezett mini-esszéken keresztül rajzolja meg a marslakók pályafutását Magyarországtól a világhírig.” A tudomány művelése a huszadik században az úriemberek foglalatosságából szakmává és iparrá változott. Ebben az átalakulásban nem kis szerepe volt az addig elképzelhetetlen erejű új fegyverek kifejlesztésének. Annak az öt tudósnak a munkássága, akikről könyvem szól, mindenki másnál jobban szimbolizálja ezt az átalakulást” – írja könyve előszavában Hargittai István. A marslakó elnevezés több anekdotában is szerepel, amelyek lényege az, hogy a II. világháború idején az atombombaprogram-a Manhattan-terv – résztvevőinek feltűnt, milyen sok különlegesen tehetséges magyar kutatót ismernek. Ekkor vetette fel valaki, hogy valójában marslakókról van szó, akik álcázásként magyarul beszélnek. Ezek-szűkebb értelemben a következők: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede. Mind az öten zsidó magyarok voltak, akik az antiszemitizmus és a jövő kilátástalansága miatt hagyták el hazájukat és mentek Németországba, majd az Egyesült Államokba. Csoportként többet jelentettek, mint egyéni teljesítményük puszta összegénél. Nem a Nobel-díj a fontos, hanem, hogy tudományos pályájukat is kockára tették a szabad világ védelmében kifejtett tevékenységükkel.

Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede különleges csoportot alkottak; nemcsak nagy tudósok voltak, hanem az Egyesült Államok és a szabad világ védelmében is tevékenyen részt vettek a II. világháborúban, majd a hidegháború idején. A tudományban Kármánt a modern aerodinamika, Neumannt pedig a modern számítógép atyjaként emlegetik, Szilárd ismerte fel a nukleáris láncreakció lehetőségét, a Nobel-díjas Wigner a szimmetriát építette be az atomfizikába, Tellernek molekulafizikai és magfizikai kutatásai voltak jelentősek. Fontosabb azonban, hogy Kármán szolgáltatta a modern amerikai légierő tudományos hátterét, Szilárd kezdeményezte az első atombomba megvalósítását, Wigner volt a világ első nukleáris mérnöke, Neumann újításaival döntő módon járult hozzá az atomfegyverek és az interkontinentális rakéták kifejlesztéséhez, Teller pedig elérte azt, hogy a szovjet fenyegetés árnyékában az Egyesült Államok megteremtse a hidrogénbombát, ami a két szuperhatalom között évtizedekre biztosította a békét.

 

tartom; az jobb, nem?

-Nem tudom, nem láttam a fiókot, válaszolta ő.

Teller elől ült, ő jóval hátrébb, és amikor a tanácskozás ment tovább, észrevétlenül kiosont, hozzá se kellett nyúlnia Teller zárjához, mert rögtön látta, hogy a fiók fenekénél, hátul van egy rés, ahol simán ki tudja húzni a papírokat. Kiürítette a fiókot, és visszasétált az emeletre. Vége lett a megbeszélésnek, tódultak az emberek kifelé. Odacsapódott Teller mellé, és megkérdezte, hogy megnézheti-e a fiókot. -Persze -válaszolta Teller, és bevezette a szobájába, ahol ő kijelentette a híres fizikus íróasztaláról, hogy elég jónak tűnik, s kérte, hogy nézzék meg, hogy mi van benne. Szívesen megmutatom, mondta Teller, aztán bedugta a zárba a kulcsát, és kinyitotta  fiókot. -Bár, ahogy elnézem, maga már meg is vizsgálta….!

(Hát ez volt a baj, Teller Edével)

Komolyabb ember nem tartózkodhat huzamosabb ideig olyan helyen, ahol a legjobb bor is csak másodosztályú”

Erwin Schrödinger

Az imádnivaló fizikus: (Teller Ede közlése)
. Egy ismert történet arról szól hogy egyszer az autóját rosszul javították meg. Ezt ő öt percen belül észrevette. Jenő( Wigner -Kerekes Tamás) visszahajtott a javítóműhelybe, és ezt kiáltotta oda nekik: “Menjetek a fenébe, kérem szépen!

“”A világ igen bonyolult; nyilvánvaló, hogy az emberi elme képtelen azt teljesen megérteni. Az ember ezért fogást eszel ki, mely lehetővé teszi, hogy a világ bonyolult voltáért a felelősséget ráhárítsa valamire, amit véletlennek nevez; így lehetővé válik számára, hogy kiragadjon egy tartományt, melyben már csak az egyszerű törvények találhatók. A bonyodalmakat kezdeti feltételeknek, a szabályszerűségek tartományát pedig természettörvénynek nevezi…” Az idézet – amelyet az 1949 márciusában Princetonban Albert Eistein tiszteletére elhangzott Wigner-előadásból vettünk – jól illusztrálja Wigner Jenő szemléletmódját, melynek jellemző vonása a globális gondolkodás, az általános rendező elvek iránti vonzalom és a meghökkentően újszerű megközelítés. Wigner a 20. századi fizika meghatározó alakja, egyike a Nobel-díjas magyar fizikusoknak. Életútja és munkássága szorosan összefonódott Neumann Jánoséval, Szilárd Leóéval és Teller Edéével. A kötetbe felvett cikkek főként Wigner Jenőnek a matematika és a természettudományok (mindenekelőtt a fizika) kapcsolatára vonatkozó kutatásait, az invarianciaelvek értelmezésében kifejtett munkásságát mutatják be, de tudományos tevékenységének filozófiai aspektusára is fényt vetnek.

Wigner Leginkább matematikai fizikus volt,

A kvantummechanikai egyik leghíresebb paradoxona a mindenki által ismert „Schrödinger macskája” paradigma mellett a „Wigner barátja” néven ismert paradoxon.(Kerekes tamás)

 

Wigner Pál Jenő (Budapest, 1902. november 17. – Princeton, New Jersey, 1995. január 1.) Nobel-díjas magyar-amerikai fizikus.

1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott „az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért.” [2] 1972-ben elméleti fizikai eredményeiért Albert Einstein díjat kapott.

Egyike volt azon 1920-as évekbeli fizikusoknak, akik újjáteremtették a fizika tudományát. A generáció legelső fizikusai – Werner Heisenberg, Erwin Schrödinger, és Paul Dirac, hogy csak hármat említsünk közülük – alkották meg a kvantummechanikát. A kvantummechanika egy kápráztató új világ volt, amely egy csomó új alapvető fizikai kérdést vetett fel. Többen követték őket, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolják, és újakat tegyenek fel, gyakran még összetettebbeket.

Wigner vettette fel a 20. századi fizika legmélyebb kérdéseinek némelyikét illetőleg ő is adott rá valaszt, ezáltal többek között bevezetve a kvantummechanikába a szimmetriák elméletét. Az 1930-as évek végén kutatásait kiterjesztette az atommagokra is.

1939 és 1945 között ez a generáció segített a világ újraformálásában. Ezúttal egy sokkal közismertebb világét: a hadseregét, az emberekét, az ideológiákét. Először azzal, hogy megmutatták, hogy az atombomba megépíthető, majd az érveléssel, hogy meg kell építeni az Egyesült Államokban, végül a bomba megépítésével.

Egyike volt a századfordulós Budapest híres zsidó-magyar tudósainak, akik közé Erdős Pál, Teller Ede, Neumann János és Szilárd Leó is tartozott, utóbbi vált talán legközelebbi felnőttkori barátjává. Neumann iskolatársa és tanácsadója is volt, róla később így írt: „a legokosabb ember, akit ismertem a

Budapesten született az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában.

1902-ben még nem ismerték a relativitáselméletet és a kvantummechanikát. A legjobb tudósok is a fizikát egy majdnem befejezett tudománynak gondolták, amelyben minden fontos dolgot felfedeztek, és amelyben már csak pár apró részletet kell jobban kidolgozni.

11 évesen tuberkulózisa volt, és hat hetet az osztrák hegyekben kellett töltenie anyjával egy szanatóriumban. Amúgy a gyermekkora többnyire boldog volt. A szülei harmonikus házasságban éltek, és nagyon szerette a lánytestvéreit. Sokat szeretett sétálni kiskorában.

A Fasori Evangélikus Gimnáziumban Rátz Lászlótól, az odaadó tudóstól és tanártól tanulhatott matematikát, aki Neumannt is tanította. Fizikából a neves tanár, Mikola Sándor tanította. Miután elvégezte a gimnáziumot, 1920-ban beiratkozott a Műegyetem vegyészmérnöki szakára, de 1921-től a Berlini Műszaki Főiskolán folytatta tanulmányait. (Ma Berlini Műszaki Egyetem.)

Lényegesebb, hogy a Német Fizikai Társulat szerda esti beszélgetéseit is látogatta, melyeken résztvettek olyan nagy tudósok, mint Max Planck, Max von Laue, Rudolf Ladenburg, Werner Heisenberg, Walther Nernst, Wolfgang Pauli és – nem utolsósorban – Albert Einstein.

Szilárd Leóval is találkozott a kollokviumokon. Szilárd szinte azonnal az egyik legjobb barátjává lett, bár személye mindvégig rejtély maradt számára.

A harmadik élménye Berlinben döntő fontosságú volt. A Kaiser Wilhelm Institute-ban dolgozott, és ott találkozott Polányi Mihállyal, aki Rátz László után a legfontosabb tanára volt.

1925-ben visszatért Magyarországra, édesapja mellett dolgozott az újpesti bőrgyárban mérnökként, de végül visszatért Németországba, nem tudott ellenállni a berlini Kristálytani Kutatóintézet hívásának.

A késő 1920-as években mélyen beleásta magát a Heisenberg, Schrödinger és Dirac által fémjelzett kvantummechanikába Einstein helytelenítése dacára. Göttingenben a nagy matematikusnak, David Hilbertnek lett a segédje. Ez nagy kiábrándulás volt számára, mert Hilbert nem volt már szellemileg aktív. Rengeteg időt töltött a könyvtárban, és a fizikának szentelte magát.

1929-re publikációival széles körben felhívta magára a fizikusvilág figyelmét. 1931-ben adta ki Csoportelmélet módszer a kvantummechanikában című művét

1930-ban az amerikai Princeton Egyetem Neumannal együtt felvette tanárai közé. Amikor Hitler hatalomra jutott Németországban 1933-ban, habár biztonságos helyet találtak Princeton-ban, (New Jersey-ben), mégis még fél évet Európában töltöttek utazással, tanulással, tanítással. Nála békésebb és szerényebb embert nem nagyon találhatunk, mégis mélyen sértette Hitler, és látta, hogy a vezér milyen veszélyes. Később, amikor többen megköszönték, hogy olyan jó ítélőképessége volt, mindig tiltakozott, mondván, nem kellett különösebb érzékenység ahhoz, hogy felismerje Hitler gonoszságát és veszélyességét; ahhoz kellett inkább speciális érzékenység, hogy valaki ne lássa

Princetonban 1934-ben bemutatta húgát, Margitot a fizikus Paul Diracnak. Margit és Dirac öszeházasodott, kettejük barátsága pedig elmélyült. Eltöltött valamennyi időt Einsteinnel is, aki Princetonba jött, az Institute for Advanced Study-ra.

A késő 1930-as években kiterjesztette kutatásait az atommagokra. Kifejlesztett egy fontos általános elméletet az atommagreakciókra. Ragyogó elméleti szakember (lásd például Wigner-Eckart elmélet), és ragyogó kísérleti szakember is volt, ezenkívül alaposan értett a mérnöki tudományokhoz is.

1936-ban Princeton nem alkalmazta tovább, emiatt a Wisconsini Egyetemre ment. Ott találkozott első feleségével, egy bájos fizikushallgatóval, Amelia Frankkel. De Frank 1937-ben meghalt, és bánatában el akarta hagyni Madisont. Princeton szeretett volna egy kitűnő fiatal fizikust, és sokan őt ajánlották. Ezért visszahívták és ő elfogadta, így ismét Princetonba került 1938-ban.

Bár meggyőződéses politikai amatőrnek tartotta magát, 1939-ben és 1940-ben nagy szerepe volt a Manhattan-projekt melletti agitációban, ami az atombomba megépítetéséhez vezetett Hitler megfékezése érdekében. Azonban nagyon letörte az, amikor látta, hogy Hirosimára és Nagaszakira ledobták a bombát. Ugyanakkor védelmezője maradt az amerikai hadseregnek, mint választott hazájának hű polgára és továbbra is úgy gondolta, hogy az atombombára szükség volt.

1946-ban elfogadta a Clinton Laboratory (most Oak Ridge Nemzeti Laboratórium, Tennessee) kutatási és fejlesztési igazgatói állását. Mivel nem volt hivatalnok típus, egy év múlva visszatért tanítani és kutatni a Princeton Egyetemre.

Az 1950-es években elkeserítette Enrico Fermi, Einstein és Neumann halála. 1954-ben nyugtalanította egy hírhedt ügy, amikor Eisenhower elnök visszavonta a hidrogénbomba kifejlesztését ellenző J. Robert Oppenheimer nemzetbiztonsági engedélyét (arra, hogy a kormányhivataloknak dolgozhasson). Oppenheimer ellen az egyik fő tanú egyik régi barátja, Teller Ede volt.

1960-ban, amikor már a matematikai fizika nagy alakjai közé sorolták, betekintést nyújtott a matematika hatalmába legismertebb, nem fizikai tárgyú tanulmányában, a mára klasszikussá vált „The Unreasonable Effectiveness of Mathematics in the Natural Sciences” (A matematika ésszerűtlen hatékonysága a természettudományokban, online változatban is olvasható), melyben amellett érvelt, hogy a fizikai fogalmak eredete a biológiában és az észlelésben gyökerezhet, és hogy a szerencsés egybeesés, hogy a matematika és a fizika olyan jól kiegészítik egymást, ésszerűtlennek, megmagyarázhatatlannak tűnik.

1963-ban megkapta a fizikai Nobel-díjat. Elismerte, hogy sohasem gondolta volna, hogy ez megtörténhet, majd ezt fűzte hozzá: „Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy közlik a nevemet az újságok, hogy nem tettem semmi komiszat.

1995-ben Princetonban halt meg

Híres volt finomságáról és körülményes udvariasságáról másokkal szemben

Egyszer fiatalemberként a füvön feküdt egy városi uszodában Göttingenben, a német csillagász Heckmannal. Heckman látta, hogy a hangyák felmásztak jobb lábára és megcsípték. Heckman megkérdezte tőle, hogy miért nem öli meg a hangyákat. „Mert nem tudom, melyik volt” – válaszolta.

Egy alkalommal előadásának végén a hallgatóság egyik tagja jelentkezett, hogy feltegyen egy kérdést. Miután meghallgatta, majd ezt válaszolta: „A nevem Mr. Wigner”. A kérdező meglepetten, de elismételte a kérdését. Ugyanazt a választ kapta: „A nevem Mr. Wigner”. Végül a patthelyzetet sikerült valakinek feloldania azzal hogy rámutatott, milyen zavarban is volt mivel nem tudta a hallgató nevét. Túl udvarias volt ahhoz, hogy megkérdezze, így bemutatkozott annak a reményében, hogy megtudhatja.

Formális és kötetlen tudományos találkozókon, amikor valaki előhozakodott valamivel, gyakran megállította egyszerűen azzal: „Nem értem!”. Sose volt elbizakodott, sose félt, hogy bolondnak nézik.

Tudós létére meglehetősen babonás volt, nem állhatta, ha 13 számla volt a zsebében, és ha jó hírt hallott, azonnal lekopogta valamilyen fából készült tárgyon.

1992-ben, kilencvenévesen, közzétette emlékiratait, „The Recollections of Eugene P. Wigner” címmel. Három évvel később Princetonban érte a halál.

Élete végéhez közeledve gondolkodásmódja filozófikusabbá vált. Memoárjában ezt írja: „Az élet teljes jelentése, minden emberi vágy együttes értelme, egy olyan alapvető rejtély, ami meghaladja felfogóképességünket. Amíg fiatal voltam, dühös voltam a dolgok ezen állása miatt. Mára megbékéltem vele. Még megtiszteltetésnek is tartom, hogy közöm lehet ehhez a rejtélyhez.

„Ez az elmélet, amelynek nevét van szerencsém viselni”, mondta Kármán (a modern aerodinamika atyja) előszeretettel, mert hitt abban, hogy a felfedezés fontosabb, mint a felfedező. Mesélték róla, hogy Innsbruckban Wattendorffal dolgoztak Kármánék késő estig és Wattendorf nem akarta lekésni az utolsó villamost. A két tudós együtt ment a villamosmegállóba, hogy útközben még beszélgethessenek. A megállóba érve sem lettek kész, de a villamosnak el kellett volna indulnia. A kalauz figyelmeztette is őket, hogy fejezzék be, de ők folytatták. A villamos kénytelen volt megvárni, míg a két fizikus befejezte a beszélgetést, A történet jól mutatja Kármán tekintélyét Németországban. Szilárd Leó a berlini Műszaki Egyetemre beiratkozva egyszerre érezhette magát a világ tudományos élvonalában és tapasztalhatta meg, hogy senki sem tévedhetetlen. Az egyik alkalommal a híres Erwin Schrödinger váratlanul felállt és kijelentette, hogy a számításokat a bemutatott módszereknél sokkal egyszerűbben is el lehetne végezni, ha a háromatomos molekulákban a három atom egy síkban helyezkedne el. Döbbent, néma csönd lett, majd kitört a harsány nevetés, hisz a három atom nem helyezkedhet el másként, csak egy síkban. Szilárd Leónak még doktorátusa sem volt, amikor a fizika isteneivel kommunikált a berlini kollokviumok kapcsán. Planckhoz ezekkel a szavakkal fordult Szilárd Leó: “Csak a fizikai adatokra van szükségem, az az elméletet majd magam dolgozom ki”.

Hargittai István tudománytörténész n legalábbis az Út Stockholmba c. kötete révén így ismerem, mulatságos anekdotákkal fűszerezett mini-esszéken keresztül rajzolja meg a marslakók pályafutását Magyarországtól a világhírig.” A tudomány művelése a huszadik században az úriemberek foglalatosságából szakmává és iparrá változott. Ebben az átalakulásban nem kis szerepe volt az addig elképzelhetetlen erejű új fegyverek kifejlesztésének. Annak az öt tudósnak a munkássága, akikről könyvem szól, mindenki másnál jobban szimbolizálja ezt az átalakulást” – írja könyve előszavában Hargittai István. A marslakó elnevezés több anekdotában is szerepel, amelyek lényege az, hogy a II. világháború idején az atombombaprogram-a Manhattan-terv – résztvevőinek feltűnt, milyen sok különlegesen tehetséges magyar kutatót ismernek. Ekkor vetette fel valaki, hogy valójában marslakókról van szó, akik álcázásként magyarul beszélnek. Ezek-szűkebb értelemben a következők: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede. Mind az öten zsidó magyarok voltak, akik az antiszemitizmus és a jövő kilátástalansága miatt hagyták el hazájukat és mentek Németországba, majd az Egyesült Államokba. Csoportként többet jelentettek, mint egyéni teljesítményük puszta összegénél. Nem a Nobel-díj a fontos, hanem, hogy tudományos pályájukat is kockára tették a szabad világ védelmében kifejtett tevékenységükkel.

Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede különleges csoportot alkottak; nemcsak nagy tudósok voltak, hanem az Egyesült Államok és a szabad világ védelmében is tevékenyen részt vettek a II. világháborúban, majd a hidegháború idején. A tudományban Kármánt a modern aerodinamika, Neumannt pedig a modern számítógép atyjaként emlegetik, Szilárd ismerte fel a nukleáris láncreakció lehetőségét, a Nobel-díjas Wigner a szimmetriát építette be az atomfizikába, Tellernek molekulafizikai és magfizikai kutatásai voltak jelentősek. Fontosabb azonban, hogy Kármán szolgáltatta a modern amerikai légierő tudományos hátterét, Szilárd kezdeményezte az első atombomba megvalósítását, Wigner volt a világ első nukleáris mérnöke, Neumann újításaival döntő módon járult hozzá az atomfegyverek és az interkontinentális rakéták kifejlesztéséhez, Teller pedig elérte azt, hogy a szovjet fenyegetés árnyékában az Egyesült Államok megteremtse a hidrogénbombát, ami a két szuperhatalom között évtizedekre biztosította a békét.

Kerekes Tamás

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?