A futballtörténelem 100 legendás pillanata

Az Aréna2000 Kiadó kihagyhatatlan kötete

 

Van-e élet a tizenhatoson túl? Nincs, az élet szögletzászlótól szögletzászlóig tart.

A futballtörténelem 100 legendás pillanata

Arena Kiadó

www.arena2000.hu

 

arena2000@arena2000.hu

 

A kiadó:

Szinte a lehetetlenre vállalkoztunk, amikor úgy döntöttünk, kiválasztjuk a labdarúgás történetének száz legemlékezetesebb pillanatát. Nem kétséges, akár egy ezres listát is össze lehetett volna állítani, annyi felejthetetlen csellel, góllal, védéssel ajándékozott már meg bennünket a labdarúgás. Ennek ellenére úgy véljük, választottaink többsége szinte minden hasonló listára felkerülne. Puskás visszahúzós csele Az évszázad mérkőzésén, Maradona kézzel ütött gólja, illetve elképesztő szólója, Pelé ezredik találata, Van Basten kapáslövése a szovjetek ellen, Duckadam egyszemélyes parádéja a BEK-döntőn, Panenka elhíresült tizenegyese – mind-mind a futballtörténelem klasszikusai. Mi most többek között ezeket idézzük fel adatokkal, korabeli képekkel és nyilatkozatokkal megfűszerezve. Noha a futballra is igaz, hogy a múltból nem lehet megélni, és minden csoda három napig tart, érdemes egy kicsit visszamenni az időben azért, hogy feleleveníthessünk 100 olyan emlékezetes pillanatot, amelyeknek (is) köszönhetően ma a labdarúgás vitathatatlanul a legnépszerűbb sportág.

 

 

 

100 leckébe sűrítette az Aréna2000 Kiadó a világ futballtörténelmének legendás fordulóit, pillanatait kötetében, ami nem is annyira sportlexikon, ahol csak az elsők neve dominál, hanem a pillanatoknak akar emléket állítani, mint Robert Capa. Emlékezetünk csalóka, csak a diadalmasan, az ellenfele fölött táncoló fiatal Cassius Clay képe marad meg emlékezetünk poszterén, ám az ínyencek tudják, hogy az eladdig teljesen ismeretlen leon Spinks, akiről többet igazán nem is tud a sporttörténelem, a fiatal Cassiust annyira megverte pályája elején, azaz fénykorában, hogy Cassius agyrázkódással kórházba került, s egy darabig tolószékből nézte a cserepeire hullott világot. A kötet nem annales, hanem pillanatokból építkező sporttörténelem, nagyon ökonomikus beosztással: egy mozzanat egy kihajtott oldalt érdemel, ám a bal oldali mezőben a mérkőzés minden fontos adata pontosan rögzítve van.

Vannak cölöpök, mint tudjuk: Banks vetődése, Maradona szólója, Van Basten kapáslövése az alap.S duzzad rajtam a zeke: hat magyar vonatkozású pillanatot is tartalmaz a kötet, tehát bárhogy álljon a magyar foci, szép pillanatait számon tartják, így pl. ez a jól megírt kötet. Ezt nem véletlen hangsúlyozom, mert a fejezetcímek vonzani fogják az olvasót.

Egy-egy, a házi munkájába beleroskadó feleség is felkapja majd a fejét, mint huszárló a trombitaszóra.

-Gálameccsről a halálba

-Merénylet Puskás ellen

–A Király mesés rontása

-A legszebb vb-gól

-Panenka szemtelen büntetője az Eb-döntőben

-Toni scumacher brutális szabálytalansága.

-Az iraputói csapás

-Owen csodaszólója

 

A kötet nem futballtörténelem, Zidane, Beckham, Ronaldo, Zizou neve meggyőz bennünket, hogy a kötet a mának szól.

A kápráatos képanyag összeállítása alighanem Monc Attilának köszönhető A könyv kihagyhatatlan, mert megérteti velünk, hogy a labdarúgás istenei bajorok, de szereplői mi vagyunk.

 

Kerekes Tamás

Utószó:

 

. Rejtélyes partjelzők irányítják a ránk szabott kilencven percet, nagy focisták, kapusok és edzők határozzák meg a játékot, bármelyik pillanatban lefújhatják a meccset, csak ritkán van hosszabbítás, de az biztos vérre megy. Kihagyott helyzetek és elnézett lesek. És a labda mindenkinek gömbölyű, minden megtörténhet, névtelen tartalékokból neves csatár lehet, megtörténhet néhány bunda is, minden a kezdőrúgáson múlik. Elvesztett labdák, neves centerek, a győzelem receptjei, harc a középpályán. Az élet kilencven percben, mint meccs. Ezt kifelejtette Lukács György az esztétikából, hogy a futball is tükrözi a valóságot, nemcsak a tudomány és a művészet. A futball, mint az élet értelme-zöld gyepen, kilencven percben.

 

Köszönöm a világ összes labdarúgójának,

Apámnak, a gyepnek, a kapufának,

A szögletzászlónak, a sípnak,

A világ összes szurkolójának,

Azoknak, akik gyűlölik ezt a sportot,

Köszönöm a szerelemnek, az életnek, a halálnak,

És külön köszönöm a hosszabbításnak

 

Tisztelt Kiadó!

Bocsássanak meg az esetlen stílusért, öregedő csatár vagyok, húzom a jobb lábam, a bal pedig rövidebb, mint a másik. Azt azonban ígérhetem, hogy őszinte leszek, akár a szurkolók. Én Ronaldo, Sevcsenko vagy Ronaldinho játékát már nem értem. Miroslav Klose vagy Basrtürk megoldásait már csak alig-alig kapizsgálom. Körülbelül ezerszáztíz mérkőzés van már mögöttem, vagyis nem vagyok már ifjúsági játékos. Hosszú, sikerekben gazdag pályafutásom alatt egyszer állítottak ki, egy külvárosi salakpályán. Túl gyors volt az egyik Vacilek fiú. Ilyenkor télen alapozni szoktam, s ez a tevékenység alapvetően hosszú, kitartó futásból áll, a dolog lényege az, hogy az ember a futás után jobban szereti az életet, mint annak előtte. Pedig közben az emberek leszólítanak, gimnazista lányok vihognak utánam, a múltkor is azt kérdezte egy alak, Maratonba ügetek talán, egy idióta kisgyerek pedig azt kiabálta utánam, egy-kettő, egy-kettő, százmilliárd, hihihi. A nép érzéketlensége nem érdekel. Az sem érdekel, hogy finom tollú esszéisták, kritikusok, költők, a hallgatóság soraiban helyet foglaló előkelő hölgyek nem értik, mi ennek a játéknak a lényege. Az ember miért használ trágár szavakat, miért vakargatja és igazgatja hímtagját a mérkőzés közben, miért fújja ki az orrát, köpköd, és miért rúgja föl úgy a másikat, hogy véres velő remegjen a reklámtábla lapján még a lefutás után is? Jaj, ha megértenék az emberek, hogy egy-egy elfutásban, cselben, egy tisztességes dribliben mennyi kín, rémség, mennyi akarat munkál, nyilván másként gondolnának egy labdarúgó életére. Lefutsz az alapvonalig, majd egy becsületes beadást alkotsz, nem nagy ügy, no de mégis, ebben a beadásban mennyi személyes megrendülés, bánat és reménytelenség munkál! Az ember nem azért sportol, hogy erősebb, szebb és gazdagabb legyen. Mindez smafu, hamis sportigazolás, lyukas oldalháló. Az ember azért sportol, hogy győzzön. A sport alapvetően primitívség, egyszerű műveletek sora, hiszen a hús is primitívség, folyvást etetni kell, persze mégis körülveszi a lelket, amelyet nem kell etetni soha, csak szeretni kell, és engedni kell neki, hogy ő is szeressen.

Tisztelt Kiadó! Tizenhat éves voltam, amikor egy edzésen kapura rúgtam, s bár a lövés nem volt igazán erős, és nem is tiszta rüszttel rúgtam el, sőt jócskán mellé szállt a labda, akkor jutott eszembe, hogy hiszek. Van Isten, mert nem lehetne így mellé rúgni, ha nem lenne. Később aztán egy kupadöntőn az én utolsó percben elvégzett szabadrúgásommal jutottunk tovább, s míg a társaim ölelgettek, az jutott eszembe, hogy nem, hogy még sincs Isten, mert nem lenne szabad neki egy ilyen világban lennie, ahol bármi megtörténhet. Azért is hálás vagyok, hogy nem mindig játszom jól. Egyszer súlyosan megsérültem, néhányszor könnyebben, játszom újra. Álmodtam már, hogy a kapu koporsó, hogy az edzőm angyal, hogy az ellenfél középhátvédje civilben az analitikus iskolát népszerűsítő pszichiáter, hogy a nézőtéren csakis gonosz irodalomkritikusok ülnek, hogy a bíró nem tud olvasni,  és volt olyan mérkőzés, hogy szerelmes lettem a labdába, máskor meggyűlöltem és rettegtem tőle, sőt, az is előfordult már, hogy eltévedtem a pályán játék közben. Az egyik mérkőzés után meg akartak téríteni, s hiába bizonygattam, hogy éppen ezen a meccsen csakis hívő cseleket, vallásos elfutásokat ls misztikus szabálytalanságokat alkalmaztam, nem hittek nekem. Máskor kiátkoztak, néhányszor meg akartak vesztegetni. Az évad utolsó meccsén elestem az ellenfél tizenhatosán belül. A bünetőt én rúgtam. Odajött hozzám a kapus, aki egyébként rokonszenves alak volt, s az suttogta, közel hajolva: Ne lődd be! Ez most neked nem is olyan fontos. Nekem viszont az életem függ ettől a büntetőtől. És rám nézett, ahogy még soha. Ne lődd be, ember, mondta még, és visszament a helyére. Remélem, ebből a könyvből kiderül, hogyan döntöttem, és hogy mit gondolok én a sport lényegéről. Név és cím a szerkesztőségben

Miért éppen a labdarúgás?

Horesnyiket lerúgják, nagyon fáj neki, cserét kér. Meccs végén, már fölöltözve, odabiceg a fiatal csatárhoz, és megkérdezi, hogy kíván-e bocsánatot kérni. Áratlan tekintet kéklik Horesnyikre, valahonnan a szevasztopoli távolból. Ugyan, miért? Ez történt ősszel, aztán felcsicsergett a tavasz, és ők ketten, a csatár és a beállós újra találkoznak a gyepen. A szabály az, hogy bocsánatot kell kérni. Azt mondja Horesnyik, aki különben történelem szakot végzett egy pedagógiai főiskolán, várt kicsit, aztán a huszadik perc tájékán páros lábbal indult el. Vár, nézelődik, elindul. Tényleg olyan ez, amilyen a történelem. Azt mondja Horesnyik, tisztán hallotta a reccsenést, a finom sóhajt, amely az üvegharang csendüléséhez hasonlatos, s akkor szakad ki a középcsatár szétnyíló ajkai közül, ha a fiú megértette az élet lényegét. Miért a labdarúgás? Hát ezért a sóhajtásért is.

 

Az én világválogatottam

Jobb középpályásom a bor. A bor különlegesen nagy játékos, óriási a munkabírása, és egyáltalán nem található a mennyországban. A mennyben szívószálas, jeges, narancsszörpöt, nagyon édes és forró kakaót szolgálnak fel sokszemű, de egylátású, széles tomporú angyali lények, megittad az egyiket, már hozzák is a másikat. A pokol pedig az az állapot, amikor nem tudod, másnapos vagy-e, vagy újra ittas. De van bor a pokolban, és ha van, akkor minden van ott.

Irányító középpályásom a mondat. Komoly szaktekintély tanácsát is figyelembe vettem, amikor a Mondatot jelöltem erre a felelős posztra. Ez a nagy játékos, bizonyos Ottlik Géza azt állította, nem a szó volt a kezdetben, hanem a mondat, s azt bontottuk fel mondatrészekre, és ezt aztán tovább is mondta Ottlik, de ez most nem érdekes. A mondat mindent elbír, s még sebekkel, roncsolásokkal terhelten, sérülten, összerugdosva, kettétörve is képes nagy játékot nyújtani. Néha akkor is jól játszik, ha rossz taktikát adok neki, ha a bíró lefújja minden megmozdulását, ha idegenben mocskolják, letartóztatják, beidézik, iktatják, vagy ha különleges őrizetet kap.

Egy Simon nevű zsidó főszurkoló fölszedette a gyeptéglákat, gödröt ásatott, a gödörbe belefeküdt, a cserekapussal a földet magára dobáltatta, a gyeptéglákat visszarakatta, majd a félméteres mélyből hallgatta végig a hétfői edzést, amikor úgy meghajtották a szegény fiúkat, mint a bányalovakat. Aztán a szombati rangadón ugyanezt csinálta, fél méter mélyről hallgatta végig a tétmeccset, és amikor a dologba beavatott cserekapus kiásta, azt hümmögte a zsidó Simon, hogy onnan lentről az edzés meg a rangadó teljesen egyformának tetszett, úgyhogy ezentúl a csapata összes meccsét onnan fogja végigszurkolni.

Mi történhet meg egy futballpályán?

Minden. Válaszolta egy baszk középhátvéd, akit életében egyszer állítottak ki, ám akkor is tévedésből. Semmi, mondta a baszk középhátvéd felesége, aki ezen a napon csomagolt-a régi, sárga bőrtáskát vitte -és szó nélkül elment, majd egy hét múlva újra ott állt a küszöbön. Néhány esztendővel ezelőtt egy Diaz nevű kerületi portugál bíró, akit fiatal és szép felesége, Rosaria minden mérkőzésre elkísért, a második félidő közepén kiállította Franciscot, a barabegoi kiscsapat sztárját, akit a Porto meg is akart venni. Volt még a játékból huszonöt perc. Ennyi idő alatt Francisco bosszúból elcsábította Rosariát, és a szertárban szerelmeskedett vele. Rosaria hívő asszony volt, ezért a férjének az esetet megvallotta. A bíró is hívő ember volt, aki megbocsátott a csapodár asszonynak. Ám úgy alakította a sors, hogy Diaznak egy nap újra Barebegoban kellett mérkőzést vezetnie. Francisco, a helyi csapat sztárja a mérkőzés első pillanatától fogva sportszerűtlenül, durván és aljasul játszott. Rúgott, csípett, karmolt, harapott, káromolta istent, becsmérelte a bírót, lábakat tört, orrokat fejelt szét, a meccs végén a labdát is eldugta, kiszúrta, szétvagdalta. S mindeközben égő szemmel bámulta a pálya szélén álló szépséges Rosariát. De mindhiába bámulta. Diaz, a bíró ezen a mérkőzésen nem állította ki Franciscot.

Olaf Johanson gólja

1923. május 2. Stockholmi nagycsapat játszik a kirunai vasutasok ellen. A fővárosiaknak a továbbjutáshoz elegendő a gól nélküli döntetlen, ezért aztán végigszórakozzák a meccset. Néha a saját térfelükig engedik Wolfot, a nehézkes, de lelkes kirunai csatárt, hogy aztán az utolsó pillanatban mosolyogva elpöcköljék bokája mellől a labdát. Többször a saját kapufájukra passzolnak. Csinálnak öt tizenegyest, a fővárosi kapus mind az ötöt vigyorogva védi. Erővel adnak haza. A stockholmiak szórakoznak, elég nekik a döntetlen. Nem is kapnának gólt, ha a nyolcvankilencedik percig hibátlanul bíráskodó Olaf Johanson bíró, megelégelve a stockholmiak nagyképűségét, egy legurított szabadrúgást iszonyatos erővel nem vágna a léc alá. Olaf Johanson a gólt megadja, majd lefújja a mérkőzést.

Saarinnen Pekka

Pedig csak egy edzőmérkőzés volt a sok közül, éppen a Lahti Lahti ellen. A kapus neve Pekka. Saarinnen Pekka. Nem volt különösebben tehetséges, sem szorgalmas, de kedvelte a posztját, állni a kapuban, utasítani a védőket, unalmasabb percekben kidumálni a nézőkhöz, fölállítani a sorfalat, évente egyszer kivédeni egy tizenegyest. Egyszerű edzőmérkőzésnek indult a Lahti Lahti ellen., mintha csak azt mondanánk, hogy a csoda is fölkel reggel, majd tisztálkodik, és alaposan megreggelizik előbb, s csak utána indul Helsinkibe, hogy megmutassa magát a városban, hogy fölragyogjon. Volt a mérkőzésen három tizenegyes, két közvetett szabadrúgás, több távoli bomba, nyesés, csavarás, ejtés, stukkolás, perdítés, ollózás, kapáslövés, alattomosan pattogó, kiszámíthatatlan gurítás, önveszélyes hazaadás, sorfalon megpattanó lövés, volt minden. A kapus mindent védett. Mindent. Egyszerű edzőmérkőzés volt a nagyhírű fővárosi csapat, a Lahti Lahti ellen, mégsem kaptak gólt. És lefújták ezt az egyszerű, és lényegtelen edzőmeccset, és csend lett, pedig nem hullt a hó. S aztán az ellenfél hitetlenkedő csatárai, ahogy odamennek hozzá, és megérintik, ember-e ő egyáltalán. És a kihűlt szivarral a kezében álmélkodó fővárosi edző, az a néhány néző, és a bíró is, és persze saját csapatának játékosai is ámulva nézték őt, ingatták fejüket, és nem szóltak egy szót sem, és nem hullt a hó. A kapus e mérkőzés óta egy finn elmegyógyintézetbe békés lakója, s ha pelenkázzák, akkor se csinál mást, mint egyébként. Az arca elé tartva bámulja a kezét.

 

 

 

 

 

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?