Az opera egy zárt világ

a buffóbasszus szerint

Aki nem más, mint a longjuemeau-i postakocsis

Érdekes dolog könyvet írni olyan színpadra szánt zeneművekről, melyeknek, mint pl. -Luigi Nono esetében-nincs cselekményük, és a bbar a basszbariton elnevezésére utal, ami ettől még lehet hősbariton vagy baritonbasszus. Nem beszélve a Timur Link által kedvelt buffobasszus-ról.  És időben szólok, hogy a Rigoletto Kesztyűáriá-ját egy lemezkatalógusban a „Queste o quella” címen kell keresnünk. Nehézség máshol is akad, így pl, az olasz Verdi eredetileg francia nyelvre írta a Don Carlos-t és A szicíliai vecsernyét, de mi jobban tesszük, ha mindezt olasz nyelven keressük.

Prego.

Bajban lehetünk az úgynevezett ős bemutatók esetében is, ha azt pl. először Kolozsvárt adták elő, amikor még Rajkó Félix csak álmodhatott a pesti Nemzeti Színházról. És Sosztakovics Orr c. operájában a szereplők felsorolása több helyet vesz el, mint a librettó. Az egységesség is több problémát jelent, hisz Beethoven kétszer dolgozta át a Fidelio-t, és nég nyitányt írt hozzá. A könyvből azonban sok minden kiderül. A zene, és a dráma korai összekapcsolódása. A barokk rásegített, hogy összekapcsolódhasson a színház fejlődéstörténetével. Aztán a zene az opera kiterjesztésben lekörözte a színházi előadást. A néző döntött. Mást és mást várt el a két rivalizáló műfajtól, noha letagadhatatlan, hogy az operában a zenén keresztül bontakozik ki a színház, és a drámai történet. Ámbár, aki tolókocsiban ül annak az opera hallgatva is teljes. Az opera az emberábrázolás. A főszereplő egy kövér hölgy, s akkor van vége, mikor ő lemegy a színpadról. A karmester nem udvariatlan, nem a mi kedvünkért áll háttal nekünk, de szmokingja a vége felé rendszerint átizzad. Sparafucile, ha feladatát jól végzi, nemcsak csuklóig döf a háttal álló célszemély gerincébe, hanem nápolyi módon, abban négyszer megforgatja azt, hogyha a fuser munkát végzett, akkor is ágyban töltse a modortalan ismeretlen a hátralevő meghitt harminc évet.

Kérdések vannak bőven: Hogyan lehet egy többszörösen összetett asszociatív művészetet (mármint a zenét) összhangba hozni a színház jelen idejű konkrétságával?  Ez az előadó, az énekes feladata.

A kötet izgalmas szempontból vizsgálja az operát. Informatív és érdekes. Az ideális operai munkájáról szól. Az meg még Fáy Miklósnak is érdekes.

 

 

A kiadó

A vizualitás egyeduralmának korában élünk. Kép-áradat bombáz minket percről percre, háttérbe  szorítva minden más érzékünket. Nem véletlen,b hogy a zenéhez is egyre inkább hozzátartozik a kép: a popzene ma már nem létezik a videoklip- művészete nélkül. Éppen itt az ideje egy régi szín-házi műfaj, az opera újabb virágkorának. Ez a mű-faj is képileg jeleníti meg a zenét. A legtotálisabb művészeti forma: zene és látvány, hangszer és ember, epika, dráma és líra találkozik a színpadon.

Az opera szó eredete („művek”, lat.) utal arra, hogy több művészeti ág kombinációját jelenti, melyek egy saját színpadi univerzumot, egy zárt, önmagában teljes világot, egy különös világmodellt” hoznak létre a színpadon. A könyv e zárt világ legfontosabb elemével: a benne

színre lépő emberrel, az énekes-színésszel foglalkozik.

A könyv színésztankönyv formájában íródott, a gyakorlati operaénekes-színészi munkához. Emellett azonban az operaműfaj iránt érdeklődő közönség és a szakemberek figyelmére is érdemes, hiszen bepillantást enged egy jórészt a mai napig rejtélyekbe burkolózó műfaj titkaiba, az énekesi alkotómunka folyamatába, és nem énektechnikai, hanem szigorúan színészi oldalról szemléli ezt a munkát. Az opera személyi/vezetői kérdéseit évek óta zajos figyelem kíséri hazánkban, remélhetőleg a helyzet konszolidálódásával immár az alkotómunka felé fordul az érdeklődés.

A könyvben megfogalmazott tézisek újszerű szemléletből vizsgálják az operakultúrát, és olyan problémákat vetnek fel, melyeknek nem létezik tökéletes megoldása: de épp ez adja az opera kivételes esztétikai értékét.

 

Kerekes Tamás

www.szolnokinaplo.hu

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?