Ehető-e a macska?

Mile Lajos beszól

 

Mile Lajos: Ehető-e a macska?

Zona.hu

 

1990, az új demokrácia bölcsője. Sokféle ember ringatózott benne. Rendszerváltó történeteink kezdő politikusok botladozásairól mesélnek – egy parlamenti tanú szemszögéből. Most egy parlamenti kirándulásról, némi macskaevéssel.

Volt életemnek egy hosszú szakasza, amikor a buszozás nem csupán a meghatározó közlekedési módot jelentette, hanem szinte a létezésem részévé vált. Ez is valamikor az ősidőkben, a gyermekkor egyre süllyedő kontinensén kezdődött, az alkudozások, okoskodások, eligazodások előtt, abban a meghitt rengetegben. A hetvenes (1900!) évek elejére a korabeli hatalom bevezette a körzetesítést, azaz megszűnt a kisvasút, helyben megszűnt a tanács, a téesz (Petőfi Mezőgazdasági Szövetkezet), és megszűnt az iskolában a felső tagozat. A sok racionális intézkedésnek meglett az eredménye, mert aztán lassan, de feltartóztathatatlanul megszűnt a falu is.

Ám akkor én még csak azt tudtam, hogy most már felsőbe át kell járni a szomszéd faluba, akarom mondani, nagyközségbe, és korán reggel jön értünk a busz, meg hogy már nekem is kell oroszul tanulni. A buszos korszak monumentális nyitánya egy balatoni utazás volt, egészen pontosan az történt, hogy az 1970-es árvíz idején Ikarus 66-os farmotorossal menekítettek bennünket az özönvíz elől egészen Kiliántelepig. Izgalmas volt. Aztán elvonult az ár, utána némi rom, bűz, aztán nem maradt más, csak néhány nyomasztó álom.

Az iskolabusz viszont minden reggel hét órakor megállt az épülő ABC előtti bódénál, hacsak le nem robbant, amit azért mindig reméltünk, mi pedig hol csipásan, hol dideregve, hol a várakozás alatti ugrabugrálástól kifőve, egymást taszigálva felkászálódtunk a csotrogányra, nyomultunk valami frankó ülőhelyért, miután illedelmesen köszöntünk a bajuszos söfőr bácsinak. Utaztunk.

A helyiek mindig egy jó tíz perccel később értek a suliba, mint mi, bejárók. Így aztán az utazás izgalmába kicsivel később valami bizsergés vegyült, mert az iskola udvarra néző folyosójáról enyhén remegő gyomorral leshettem, hogy mikor tűnik föl Péter Márti, összetéveszthetetlenül, szőkén, megismételhetetlenül, mindennap. Néha már mintha felpislantott volna, hogy nézem-e. Néztem. A szemem kiverte a folyosó vastag, légyszaros üvegét.

Volt idő mindezen elmerengeni, ahogy a légkondicionált, hiperkomfortos szuperbusz egyik foteljében ringatóztam Velence felé suhanva a parlament labdarúgócsapatával az olaszokkal megmérkőzendő. Tehát Neoplan, Velence, foci. Akkor azonnal igyunk valamit! Átkozott hosszú volt az út, bár gyönyörű, whisky viszont volt elég, így aztán vendéglátóink kissé megrökönyödtek, amikor a magyar honatyák végre megérkeztek, és inkább hasonlítottak egy két napja mulató, lagzis csődületre, mint sportos, honmentő képviselőkre. Én is bemerengtem majd egy üveg whiskyt, Kertész haverom pedig, menteni akarván a menthetőt, azt magyarázta az udvariasan feszengő digóknak, hogy én csak a buszt lemosni jöttem. Hogy a májad szakadjon le, Zolikám!

Persze jöttek velünk feleségek, barátnők, miegyebek, a látogatás tehát a családi kirándulásnak, a csoportos ivásnak, a sportnak és a protokollnak egyfajta ötvözete volt, diplomáciai vonzatok nélkül. Hála istennek! Az olaszok ellen azért lehoztunk egy ikszet, bár ha az erőnlétünk egy kicsivel jobb, dadogósra vertük volna őket. Egyébként voltak találkozók (ismerkedjünk, barátkozzunk plusz grappa), amúgy lődörögtünk, tátottuk a szánkat, a gondolán enyhe hányingerrel küszködtem, de leginkább kerülgettük a fényképező japán turistákat. Négyzetméterenként negyvenet.

A nap csúcspontja mindig a vacsora volt. Az olaszok megadták a módját, köszöntők, koccintások, szemkápráztató teríték, finom kaják. Magyarázom Bélának, hogy ne ijedjen meg, csinálja úgy, hogy az evőeszközökkel kívülről haladjon majd befelé. Ha elakad, kérdezzen. Megígéri, hogy felrúg. Egyik este kicsit késik, majd lelkendezve befut. Felajzva hadarja, hogy már egy órája sétál a környéken, szinte minden kis utcát bejárt, de ő bizony egyetlen, de egyetlen macskát se látott. Feszes csönd. (Hülye vagy. Érzik a szagodat.)

Tálalnak. Előétel, meg még egy, Béla egész szépen boldogul, majd kihozzák a főételt. Olyan rostonsültféle, baromfi nem lehet, hal se, csontja van, borjúnak nagy, talán egészen kicsi bárány, vagy… Feleségek, barátnők zavartan, kínlódva mosolyognak egymásra, mindenki gyanakodva méricskél. Halkan szólalok meg: „Gyerekek! Ez még tegnap este egeret fogott.”

Halálra vált, újonc partizán még olyan hirtelen véletlenül kibiztosított kézigránátot el nem dobott, mint ahogy a feleségek, barátnők lakkos körmű ujjaikkal a cájgot elhajították. Aztán többen magyarázták, hogy ez nyúl, finom, nyugodtan kóstoljátok meg. Szó, szó, szó…

Idegenben egy pont nem is olyan rossz. Megköszönjük a vendéglátást, a visszavágóra szeretettel várjuk őket, bepakolunk, búcsú, indulás haza. Elhelyezkedek, még egy bágyadt integetés, jó helyem van, az ablaknál ülök, felzúg a farmotor, megyünk, utazunk, kezdődik az oroszóra.

* *

 

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?