Irodalmi pályázatok

OJD

 

Versek népe

 

Szokása a poétáknak panaszkodni a meg nem értő és főleg a meg nem vásárló társadalomra. Ötszáz eladott példány egy lírai kötetből már decensnek számít, s ha netán több ezer könyvet vásárolnak meg tőle, úgy a szerző a nemzet poétájának érzi magát, holott ötezer példány esetében is csak minden háromezredik magyar vásárolja meg a könyvet, 14.995.000 pedig nem. Ötszáz példány esetében pedig minden harmincezredik.
Ezt a keserves érzést úgy lehet kellőképpen átszenvedni, ha arra gondolunk: csak minden harmincezredik személy rebegi meghatottan a bemutatkozáskor: „Á, maga az! A költő! Olvastam a verseit. Gratulálok.”
Harmincezer személyt pedig egy élet leforgása alatt sem mutatnak be az embernek.
(Sajnálatos, hogy nem vagyunk kínaiak. Ha minden harmincezredik kínai megvenné a könyvünket, simán megütnénk a csodálatos negyvenezrest.)
Ha figyelembe vesszük ezeket a számokat, nem igazán titulálhatjuk magunkat versszerető nemzetnek.
Pedig dehogy nem vagyunk az! Túlontúl is az vagyunk. Ajaj, de még mennyire, hogy az vagyunk.
Csak éppen nem az olvasók számát kell nézni, hanem a versfaragókét.
Ebből a szemszögből a poézis valóságos tobzódásának lehetünk tanúi. Annyian művelnek verset (és persze egyéb műfajokat is), hogy megáll az embernek az ép esze. Ha mindannyian olvasnának és vásárolnának is, a magyar könyvpiac világgazdasági csoda lenne.
A tizenegy magyar írószervezetnek mintegy kétezer tagja van. Első pillantásra is sok, de belegondolva: egyenesen rémületes. Ugyanis, ha valaki felvételt nyer egy írószövetségbe, az professzionálisnak számít. Persze, egy tagságtól még nem lesz valaki profi író, de garantáltan annak tartja magát. Hát még azok hányan vannak, akik nem tagok, de írnak és írónak érzik magukat…
Ha csak minden századik emberről gyanítjuk, hogy írogat, akkor is 150 ezer tollforgatónk van. De szerintem ez még mindig túl optimista saccolás. Egyre erősebb az az érzésem, hogy legalább minden huszadik ember ír…
(Titokban bevallom: valójában azt hiszem, hogy minden harmadik…)
Ezzel nem is volna gond, hiszen java részük csak az asztalfióknak vagy a kedvesnek firkál, és legfeljebb egy-egy rózsaszín emlékfüzetben „publikál”. De még mindig akadnak elegen, akiknek feltett szándékuk műveikkel kínozni a világot és őrületbe kergetni a szerkesztőket, kiadókat, kurátorokat, és nem utolsósorban az olvasókat.
Közöttük van a 2000 írószervezeti tag, azaz „professzionális író” közül legalább 1800. Azok az írók, akik – Szőcs Gézát parafrazálva – minél több könyvet jelentetnek meg, annál ismeretlenebbek lesznek. De nekik, ugye, joguk van érdektelen fércmunkákkal megtölteni a piacot, mert ők: TAGOK.
Aztán vannak, isten tudja hányan, azok, akik nem tagok, hanem: „dilettánsok”, „amatőrök”, „műkedvelők” (egy és ugyanaz), akiknek már van „múltjuk”, valamint az (örök)ifjú tehetségek, akiknek még nincs múltjuk, de azt remélik, babérkoszorús jövőjük lesz.
Aki nem hiszi, járjon utána. Pontosabban, nem is kell utánajárnia, csak indítson irodalmi folyóiratot vagy könyvkiadót, vagy hirdessen pályázatot. Aztán jelentkeznek maguktól a delikvensek: egész nap berreg a telefon, e-mailek százai szuszakolódnak át a vékony kábelen, kézirattal hadonászó látogatók tucatjai terrorizálják a titkárnőt, és a káromkodó postás talicskán tolja be a postai küldeményeket.
Íme egy országra szóló példa. 2003 végén a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma meghirdette az Édes Anyanyelvünk irodalmi pályázatot. A díjak szerfölött csábítóak voltak, várható volt a heves reakció. A tumultus elkerülése végett csak kötettel lehetett pályázni, tehát nem csupán egy verscsokorral. Sebaj, az is akadt bőven. Az eredmény:
Vers: 1201 pályamű
Novella: 1300 pályamű
Dráma: 406 pályamű
Gyermekirodalom: 558 pályamű
Összesen: 3465 pályamű
Első blikkre ez szinte természetes, ha egy többszázezer íróval büszkélkedő társadalomra gondolunk. De ha figyelembe vesszük, hogy nyilvánvaló volt: erre minden profi (és ténylegesen profi, tehát nem csak „tag”) rá fog mozdulni, akkor már iszonyú a statisztika: többezren hitték azt, hogy labdába tudnak rúgni azon kő- és vérprofik mellett, akik a kortárs magyar irodalom igazgyöngysorát képviselik. Mert tuti vagyok, hogy kevés volt azoknak a számaránya, akik próba szerencse alapon pályáztak, java részük szentül meg volt győződve, hogy műve a „legbabérabb” koszorúra érdemes.

*

Nem csoda hát, hogy a könyvpiac agyon van zsúfolva könyvek tízezreivel. Csak első kötet jelenik meg 7-800, évente, magyar nyelvterületen. Manapság bárkinek lehet könyve: ha nem talál rangos kiadót, talál rang nélkülit, ha meg az is visszautasítja, ott van a magánkiadás lehetősége. A szedés-tördelés házilag elvégezhető, és egy ötszáz példányban megjelenő könyvecske nyomdaköltsége nem haladja meg a 100 ezer forintot vagy 16 millió lejt, azaz 400 eurót. Ennyit pedig egy szerényebb fizetésből is össze lehet spórolni. Aztán nesze neked olvasó, vásárló, találd meg azalatt a heti félórácska alatt, amennyit erre tudsz fordítani, hogy mi a jó az agyonzsúfolt könyvesboltban! Találd meg azt a két tucat kortárs poétát, akit érdemes elolvasni!
Csoda, hogy az annyi millióból csak alig pár százan találják meg? Azok is legfeljebb a sajtó ajánlásai alapján.
Aztán egy idő után szegény olvasó nem is erőlködik…
Annál inkább erőlködik a publikálni hőn sóvárgó tollforgató. És ez, magától értetődően egy új üzletágat eredményez: a Manuzio-piacot.
A kifejezést Umberto Eco regénye alapján fabrikáltam. A Foucault-inga című művében Eco bemutat egy szerfölött ötletes kiadót, a Manuziót, amely épp az ilyen rámenős műkedvelők hátán gazdagodik meg.
A stratégia egyszerű. Egy kis reklám, és máris érkeznek a publikálni vágyók. Direktor úr átveszi a kéziratot, majd egy hónap múlva behívatja Szerzőt és áradozni kezd a mű felséges mivoltáról. De sajnos a mai kultúrálatlan világban nem jut pénz a szépirodalomra, pedig nem is kerülne olyan sokba a könyv kinyomtatása… Szerző rögtön készségesen fölajánlkozik, hogy semmi gond, valóban nem olyan vészes az a nyomdaköltség, ő hajlandó állni a lóvét, csak aztán a kiadó foglalkozzon lelkiismeretesen a könyvvel. A könyv megjelenik, Szerző költségén, tudta szerint 2000, valójában csak 1000 példányban, melyből 200 darab Szerzőé. Szemfényvesztésként Direktor berakja néhány könyvesboltba, majd néhány nyomorultabb folyóiratban magasságokba emelő recenzió jelenik meg az opusról. Szerző megkapja a Direktor által alapított irodalmi valagrendet, boldog, vátesznak érzi magát. Egy év múlva Direktor közli vele, hogy sajnos ötven évvel megelőzte korát, és a közönség még nem éri föl géniuszát, a könyv nem fogyott el, az állam követeli az adót, úgyhogy a könyvet be kell zúzni. Hacsak nem veszi meg Szerző, féláron. Szerző sírva fakad, majd összeguberálja bár 500 példányra a pénzt, mentse, ami menthető élete nagy művéből. Ecót idézve: „Mérleg: a szerző nagyvonalúan állta 2000 példány előállítási költségeit, a Manuzio kinyomtatott 1000-et, beköttetett 850-et, és 500-at másodjára is kifizettetett. Évi ötvenegynéhány szerzővel, a Manuzio minden évben nagy nyereséget könyvel el. Méghozzá lelkifurdalás nélkül: boldogságot terjeszt.”
Aki azt hiszi, ez csak mese, bogarásszon utána a világhálón. Már magyar nyelvterületen is fölbukkantak az ilyen aranyszívű spekulánsok, akik a műkedvelők publikációs álmait lovagolják meg.
Jó kis példa (bár az illető „közhasznú szervezetet”, nem kívánom megnevezni): miként kell jövedelmező és garantáltan az utolsó példányig elfogyó antológiát kiadni. Kiadó „pályázatot” hirdet, műkedvelő tollforgatók számára. 3000 pengő forintus nevezési díj ellenében bárki részt vehet, és garantáltan egy verse megjelenik az X. címet viselő antológiában. Mi több, ezért még két tiszteletpéldányt is kap.
Pompás ajánlat. Melyik műkedvelő ne fizetne 3000 pengő forintust, ami nem nagy pénz, azért, hogy egy csicsás antológiában megjelenjen? Ráadásul még két tiszteletpéldányt is kap érte! Milyen rendes ez a Kiadó!
De számoljunk csak egy kicsit utána. Egészen biztos, hogy legalább 100 szerző ráharap erre a nagy lehetőségre. 100 szerző pontosan 300 ezer forintot utal át Kiadó bankszámlájára. 100 vers kényelmesen elfér 120 oldalon. Kiadó kinyomtat 2200 példányt, ez maximum 500 ezer forintjába kerül. A szerzői tiszteletpéldányokat leszámítva, megmarad 2000 könyv. Ezeket Kiadó elhelyezi a boltokban, 2000 forintusnyi bolti áron. És itt jön az üzleti húzás! Melyik csörtető műkedvelő elégszik meg két tiszteletpéldánnyal? Hiszen meg kell mutatni, kell adni anyukának, nagymamának, nagybácsinak, tesónak, unokatesónak, haveroknak, szomszédoknak. Poétánk rohan, és ha szerencséje van, még sikerül húszat vásárolnia a jeles könyvből. Végül is 40 ezer forintus sem túl nagy pénz, amikor ilyen nagy eseményről, a valódi költővé avatásról van szó. Az okosabbja már a kiadótól megrendeli, mert akkor nem kell kereskedelmi árrést fizetnie.
Mérleg: Kiadó inkasszál 300 ezer forintust a szerzőktől, és a 40%-os kereskedelmi árrést levonva, 2,4 millió forintust a könyveladásból, azaz összesen 2,7 millió forintust. Kifizetvén a nyomdaköltséget, ÁFÁ-t, egyéb apróságokat, megmarad 2 milliója. Évi négy antológia (évszakonként!) 8 milliót hoz a konyhára, gyakorlatilag semmi munkával, melyet egyetlen ember kényelmesen (és röhögve) el tud végezni.
De bukkantam 11 ezer forintos nevezési díjú pályázatra is…
Úgyhogy hajrá, mindenkinek. A lényeg, hogy írjon a nép, és bármilyen úton-módon publikálja is azt! Mit neked, olvasás?! Fogyasztói munka, míg az írás: alkotás, művészet! Egy nemzetnek, mely csupa poétából áll, nincs is szüksége közönségre.

Orbán János Dénes

 

 

Vélemény, hozzászólás?