Nagy utazás

Hendi Péter megszólal

Hendi Péter: A SZOMSZÉDOK UTCÁJÁTÓL A NEMZETEK TERÉIG 

Véletlenül ugrott be ez a cím. Jó kapusnak szerencséje van, szokta volt apám mondogatni, még valamikor a múlt század közepén. Tulajdonképpen nem is cím volt, csak néhány szó egy rövidke színdarabban, amelyet én magam írtam, ugyancsak a múlt században, de már a vége felé. Akkoriban egy ENSZ szervezetnél dolgoztam, Genfben a Nemzetek Terén, és az utcát, ahol laktam, csakugyan úgy hívták: Szomszédok utcája.

 

Lesz a jövő héten egy drámaíró tanfolyam a Grütli színházban, mondtam a feleségemnek, valamikor a kilencvenes évek elején. Egy hétig fog tartani, délután kettőtől este tízig. Kivennék két és fél nap szabadágot, elosztva az öt délutánra. Ki van zárva, felelte a feleségem, talán csak azért, mert nem volt valami nagy véleménnyel a mai színházról, vagy egyébként is. Ezt felejtsd el, ha a szabadidőmről beszélünk, mondtam neki. Azóta is büszke vagyok erre a válaszra. Szerintem színpadon is megállná a helyét.

 

Ott ültem hát a színházban, és az első két délután, nem igen rugtam labdába. A társaság, amelyiktől levelet kaptam azzal a céllal alakult, hogy felkarolja francia Svájc jobb sorsra érdemes szerzőit. A Radio Suisse Romande, a Commédie de Geneve lomtalanítás idején elküldött nekik néhány visszautasított művet, hátha felkeltik valakinek az érdeklődését. Jobban járnál, mondta François, a társaság vezetője, ha rögtön franciául írnál, ahelyett, hogy a magyarodat fordítgatnád. Ha érdekelne, éppen indul most egy… Persze, tudtam én, hogy két rossz közül kell választanom. Franciára a magyart vagy rögtön franciául, amit majd ki lehet javítani? Az eredmény mindig nyugtalanító kompromisszum. A tanfolyamon az első problémémát az okozta, hogy nem mindig értettem, hogy Jean-Claude mit akar. Francia földről jött, maga is író, bár a nevét hallván kicsit elterelődött a figyelmem az irodalomról. Mert úgy hívták: Renault. Ám az igazi rossz akkor kezdődött, amikor végre megértettem Monsieur Renault, alias Jean-Claude feladványát. Akkor szenvedtem csak igazán, amikor köröttem tíz penna, mint motolla rótta a sorokat, miközben nekem semmi de semmi nem jutott az eszembe. Se franciául se magyarul! Marie-Helene, aki Lausanne-ból jött, és akinek néhány hagjátéka ment már a rádióban, az egyik kávészünetben barátságosan felém fordult, s azt mondta: Nagyra becsülöm a bátorságodat, amely téged idehozott. Úgy nézett ki, hogy nekem itt egy héten át a hülye gyerek szerepét kell majd játszanom.

 

Aztán szerda délután egy csapásra megváltozott minden. Feladat szerint tízperces monológot kellett írnunk egy nagy utazásról. Hogy a fantázia szabadan szárnyalhasson, Jean-Claude szerteszét szórta közöttünk egy világatlasz kitépett oldalait. Választani lehetett, hogy a reggeli felkelés után ki hova repül. Szinte szétrobbantam a dühtől, mert mi a francot kezdjek ezzel most megint? Ez nem az enyém! Ez nem én vagyok!!! Aztán széttörtem a pokolba-börtön rácsait, nem gondoltam se Szingapúrral, se Kamcsatkával, ha buzgó vérem úgy kívánta, a francia nyelvnek is fittyet hánytam, és megírtam az én Nagy Utazásomat. A Szomszédok utcájától a Nemzetek teréig.

 

Este nyolc után kezdtük bemutatni műveinket, és úgy tűnt, hogy nem fogok már sorra kerülni. Nagyon nem örültem ennek, mert csütörtökre halaszhatatlan feladatot kaptam a feleségemtől, ezek meg itt azt fogják mondani, hogy: Na, persze! A harmadik prezentációt követően szólásra emlekedtem. Lévén, hogy holnap nem tudok itt lenni, szívessen előadnám a monológomat még ma este. Erre nem hangzott fel jobbról is balról is a lelkes Halljuk, halljuk! Maga a Jean-Claude is elgondolkodva nézett maga elé. Amennyiben volna rá érdeklődés, tettem hozzá szinte kihívóan. Marie-Helene sajnálta, hogy el kell érnie az utolsó vonatot. Ne vegyem személy szerint, de tényleg… Sajnálhatta is, de hogy mennyire, azt csak másnap tudta meg. Szédületes, hogy mekkorát változik a világ, amikor egyszerre azt kezdik rólad modogatni, hogy mennyire tehetséges vagy! Persze, lehet, hogy nem annyira a művemmel, mint inkább a játékommal vívtam ki a sikert, na, de hát, mi számit az egy színházban. A király az király.

 

Gőgös-húszéves koromban a budapesti jogi egyetemen megkérdezett egy fiatal filmrendező, aki néhány évtizeddel később Oscar díjat kapott, hogy lennének-e szinészi ambícióim. Mert éppen szereplőket keresett az első játékfiljéhez. Húszéves nemmel feleltem, hiszen úgy hittem, hogy én majd filmeket fogok írni és nem is akármilyeneket. Pedig, nem kell megijedni, amikor az élet hirtelen valami másra invitál. Ha igent mondok a rendezőnek, ki tudja, mi nem lehetett volna belőlem. S ha nem megyek el a drámaíró tanfolyamra, dacolván szeretett oldalbordám ellenérzéseivel, akkor talán úgy élem le az egész életemet, hogy ez a Szomszédok utcájától a Nemzetek teréig sohasem áll össze a fejemben. A dolgokat nem elég megélni. És akkor talán azt a reggelt se mesélem el soha, amely már hetek óta itt motoszkál bennem. Elmondjam? Nem mondjam? Hiszen, olyan kis semmiség. Na, de, ha van egy jó címe, az mindjárt más!

 

Ez is akkoriban történt, a kilencvenes évek táján. Végigmentem a Szomszédok utcáján, elhaladtam a Reformátorok szobra előtt, a park végén az ötös busz még üresen állt a végállomás-megállóban. Mögöttem a Reformátorok, szemben a Grand Théâtre, balra a Conservatoire, jobbra a Rath múzeum. Íme, egy hétköznap reggel kulisszái, mialatt felszállok az ötösre, és felszáll utánam nem sokkal az a hatvan év körüli nő is, akit nem ma látok itt először. És mint minden alkalommal, most is arra gondolok, hogy ha ez a nő mindenhol és mindig ugyanazt csinálja, mint itt reggeleként, indulás előtt, az ötös buszon, akkor ez a nő nagyon idegesítheti a környezetét. A lányát, az unokáját, a férjét, a kolleganőjét. Mindenkit! Ahogy odameny az első ajtóhoz, hogy kinyissa az egyik ablakot, aztán a hátsó ajtóhoz, hogy kinyissa a másik ablakot, aztán, ahogy leveszi a kabátját vagy pulóverét, amilyen katonásan összehajtja, és ráhelyezi az ülése támlájára, kisimítja, hogy á hátával majd össze ne nyomja, és megtesz mindent, hogy amíg leül, egy szellő véletlenül fel ne kapja, na és ahogy a táskája oldalzsebén a zippzárt felhúzza, szótárfüzetet a zsebből kirántja, felüti s tanulni kezdi egy ki tudja mely nyelv mely szavait: ez a reggeli torna, ez a minden perc drága, ne vesszen csepp se kárba olyasfajta tumultusélményt kelt bennem, mintha tömve lenne a busz, holott csak ketten vagyunk. Enyhít valamit a fóbián, hogy mielőtt a végállomásról kigördülnénk, még felszáll néhány utas, minek folytán egyszerre több lesz a levegő. És akkor, még mielőtt az első megállót elérnénk, feláll a nő a helyéről, s kezében a ki tudja melyik nyelv mely szavaival, sietve odamegy a vezetőhöz, és amíg a piros lámpánál vákozunk, kérdez tőle valamit. Soha senki nem fogja megtudni, hogy mit, a biztos csak annyi, hogy a nő visszatér helyére és kinyitja a szótár-füzetet, amelyben ki tudja melyik szón állt meg az imént a mutatóujja. És akkor egy másik nő, akit eddig észre sem vettünk, rosszalóan a fejét csóválja, és azt mondja a szótárosnak, hogy Svájcban az ember nem beszélget a buszsofőrrel. És látszik rajta rögtön, hogy ezt nem csak úgy mondja, hanem úgy is gondolja. Hiába erősködik a másik, hogy hiszen ő csak, meg hogy mért zavarna az bárkit, ha és amennyiben. Az ember néha kérdezhet valamit, nem igaz? Svájcban az ember nem beszélget az buszsofőrrel, ismétli makacsul aki a fejét csóválta, és kiderül az is, hogy több is lenne tarsolyában, mert ha nagyon kellene, elmondhatná, hogy ő egyszer már balesetet szenvedett, mert valaki beszélt a buszsoffőrrel.

 

Nem is olyan semmiség ez a történet, mint gondoltam. Most látom csak, hogy mennyi lehetőség lenne benne, de ne térjünk el túlságosan a tárgytól, és főként azt ne feledjük, hogy közben a Nemzetek terére visz bennünket a busz. Hol, ha itt nem szólalhatna meg az a nemzetközi tisztviselő, aki egyrészt egy mellete ülő kollégájának, másrészt a utasok egyre népesebb táborának most összefoglalja a ma reggel tanultakat azzal, amit már eddig is tudott. Hát igen, mondja, Münchenben tilos a vezető kilátását eltakarni. Strengt verboten, teszi még hozzá, hogy pontosítson, majd folytatja, hogy Svájcban nem szabad a buszsofőrrel beszélgetni, Marseille-ben pedig tilos neki válaszolni…

 

 

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?