Rita Cosmossi : Dubaiban a pénz az úr

egy nőies hölgy szemével

Mindig érdekelt Dubai, mint mindenki mást, akit vonz a távoli Arábia kifürkészhetetlen világa, ötvözve a modern kori, elképzelhetetlen luxussal. Mégis, több mint fél évet gondolkodtunk a párommal, hogy menjünk-e. Sok helyen éltünk már, de csakis Európában. Nem is a távolság zavart, inkább az, ami vonzott is: az idegen kultúra, a MÁS világ. Belevágtunk.

Mindenkitől azt hallottam, a földi paradicsomba indulok. A repülőtér valóban hihetetlen: hatalmas, csillogó-villogó, tele üzletekkel, karcsú, égbe nyúló műpálmákkal, segítőkész emberekkel, akik minden óhajodat teljesítik. A terminál épülete giccsesen lenyűgöző, de ahogy kilépek a mesekastélyból, rögtön arcon csap a valóság közel sem olyan illatos lehellete. Észvesztő a meleg, és milliónyi színes bőrű ember néz farkasszemet velem. Az első sokk: mindenki néz. Nem is néz, bámul. Megerőletetem magam, nem vágok savanyú képet a dologhoz, elvégre hol lát egy indiai, pakisztáni fehér nőt, vakító fehér bőrrel (kell nekem tiltakoznom a szolárium ellen) és szőke hajjal? Elfogadom, hogy kinézik a gondolatokat a fejemből, de megszokni… azt nem lehet. A kíváncsi tekintetek intim határokat súroló közelsége egy percre sem szűnik. Másfél éve, amióta itt élek, végigkísér mindennapjaimon. A párom programozóként kapott munkát, az én helyzetem egy kicsit nehezebbnek bizonyult. Először is: Dubaiban dolgoznak ugyan nők, de elég nehéz olyan rendes munkát taláni, amilyenre az ember lánya igazán vágyik. Kiutazásunk előtt úgy gondoltam, majd elmegyek egy butikba vagy egy parfümériába eladónak, esetleg gyermekre vigyázni. Nem éppen az én műfajom rajz-vizuális tanárként, stylistként, de lássuk be, sokan csinálják. Csakhogy Dubaiban az ilyen állásokat férfiak töltik be, esetleg fillérekért dolgozó fillipínó nők. Csak titkárnői munkát találtam, meg takarítónőit elit és kevésbé elit szállodákban. Nem tetszett. Végül Magyarországról kaptam feladatot: grafikákat kértek tőlem, amelyeket a technika vívmányainak köszönhetően interneten küldök haza.

Májustól októberig forróság terjeng a városban. Június és szeptember között ha esetleg megkockáztatom, hogy 10-15 métert megtegyek a szabad ég alatt , nem kapok levegőt, feszít a tüdőm, ájulás környékez. Nem is sejtettem korábban, hogy létezik az igazi sivatagi forróság. A munkások, akik nap mint nap non-stop dolgoznak a luxusépítkezéseken, ebben az embert próbáló időben szenvedik végig az életüket. Fizetésük nem haladja meg az 500 dirhamot, ami körülbelül 25 ezer forint. Ebből meg, ahogy az egyik indiai vendégmunkás elmondta, 20 ezer forintnak megfelelő összeget hazaküld a családjának, mert tőle remélnek jobb jövőt. Itt jól jár az, aki egy közértben kap pénztárosi munkát, vagy a piacon árulhatja a portékáját. A boltok, beleértve a divatáru-üzleteket is, szinte kizárólag férfiakat alkalmaznak, ez alól talán a parfümériák orosz női eladói a kivételek. Felettébb érdekes élmény például melltartót vásárolni: legutóbb egy indiai férfi keresgélte nekem a megfelelő méreteket, és latolgatta, melyik fazon állna nekem jól.

 

Ha akad némi szabadidejük, a munkások hipermarketbe járnak, mindenki más plázákba. A hipermarketben mindenféle élelmiszert, ruhát, műszaki cikket lehet kapni. A munkások elözönlik ezt a helyet, és nézelődnek. Van, aki az akciós 500 forintos órákat veszi szemügyre, mások titkon a magazinos pult felé veszik az irányt. Ami nem marad el ilyenkor sem, a csodálkozás, ha fehér nőt látnak. Soha egy ujjal sem érnek hozzám a legnagyobb tömegben sem, nem tesznek vulgáris megjegyzéseket, csupán csak néznek. Áthatóan, hosszan, illetlenül. Nem mosolyognak, nem kacérkodnak, tekintetük (bár lehet, hogy ez csak az én naivitásom) ártatlan. Plázákba, a helyiek és a turisták közkedvelt helyeire, ahol designerboltok sorakoznak sűrűn egymás mellett, ők természetesen nem járnak. Én nem szeretem ezeket az emeletes sétálóutcákat, de mit tehetnék? Lépten-nyomon megtalálhatóak, tele butikkal, tele leárazásokkal. Kánaán! – mondhatnánk. Igen, így van, egy hétre, amikor idejön az ember lánya és örömtáncot jár, hogy ilyen nincs! Vásárolhatsz kedvedre, Dubai gondoskodik róla, hogy elköltsd a pénzed. Bármennyi is van. Elköltöd. Nincs más választásod. Egyszer-kétszer megpróbálhatsz behunyt szemmel végigsétálni a 75 százalékos leárazást hirdető kirakatok előtt, de előbb-utóbb betérsz és megadod magad. Az arab nők királynők. Méltóságteljesen vonulnak a plázák csillogó oszlopai között, útirányuk csakis a Chanel, a LV, a Versace lehet. Nagyon szimpatikus viszont, hogy bárki bemehet ezekbe a fényűző üzletekbe. Nem követnek szorosan az eladók, nem mérnek végig, hogy mit viselek, egyáltalán hogy merészelek ide bejönni. Ha strandpapucsban ülök le a pihepuha kanapéra Viktor&Rolf tűsarkút próbálni, akkor is ugyanolyan kedves arccal teszik a lábam elé és térdelnek le, hogy felsegítsék. Pazar! Akkor történik a baj, ha az ember lánya elcsábul. Akkor közlik veled, hogy jutányosabb áron is hozzájuthatsz a hőn áhított darabhoz, és azon veszed észre magad, hogy tíz perc múlva már üdvözült mosollyal az arcodon tipegsz a taxi felé új szerzeményeddel. A plázákat a fehér nők (turisták, illetve itt lakók), és az arab nők uralják, az indiai, pakisztáni, filippínó nők a piacokra járnak, ahol kézzel készített árut vásárolnak. Imádom ezeket a helyeket! Nem messze az otthonunktól is található egy ilyen zsibvásár. Pompázatos textíliák, aranyak minden árnyalatban, kézzel varrt cipők sokasága. És az árak! Itt aztán újfent költekezhet az ember. Gyönyörű kelmék, megfizethető áron. Bekerülhetnének a „ hogyan öltözzünk fel izgalmasan és szépen tízezer forint alatt” rovatba. Alkudni kötelező! Elmenekülni (ha esetleg már beleuntunk a forgatagba), szinte lehetetlen. Madam, madam! – kiáltja az árus, és te visszamosolyogsz, majd vásárolsz. A sportközpontban, ahova járok, megismerkedtem Lavinával, egy harmincas éveinek végén járó, Indiából Dubaiba települt nővel. Beléptem a szaunába, és megszólított. Arról érdeklődött, hány kiló vagyok és mit eszem. Egészséges életmódról beszélgettünk, ételekről, minden olyanról, amiről eddig azt hittem, csak egy nyugati nőt érdekelhet. Majd áttértünk a hazájára és az enyémre. Többször is találkoztunk azóta, és mindig van miről beszélnünk. Ő nem dolgozik, mint az indiai nők általában. A családjáért él. Főz, mos, takarít, emellett még az edzésre is szán időt. Első a család, a karrier mellékes. Talán nem is ismerik ezt a fogalmat. Dubaiban heti kétszer „ladies day” van a tengerparton. Ilyenkor a helyi nők pillangóként bújnak elő lepleik alól, és örömtáncot járnak a vízben. A bőrük igencsak megsínyli a nap hiányát. Szürke, vitaminhiányos. A kozmetikusom, Marina szokott mesélni róluk, azt mondja, van ilyen, olyan is, de átlalában nem szépek. Rengeteg a smink, de alatta kezeletlennek tűnik a bőr.

 

A „nő napnak” a strandon rendkívüli atmoszférája van. Feltöltődöm. Nem kell attól tartanom, hogy már megint bámulnak. Van, aki még ezeken a nők uralta napokon is térdig és könyökig érő fekete úszódresszt húz magára, pedig választhatna mást is, elvégre még a férje sem látja. Senki sem monokinizik, a tanga sem közkedvelt darab. A büfés, a pénztáros, a takarító (akik egyébként mindig férfiak), ezeken a napokon nőkké változnak. Kamerázni, fényképezni tilos. A helyi nők egyébként a tenger mellett előszeretettel veszik igénybe a luxus spa szolgáltatásokat, a szépségszalonok fényűző kezeléseit. Ezek a szalonok gyönyörű helyek, van közöttük autentikus arab szépségközpont aranyszegélyű medencékkel, hímzett, puffos párnákkal a nyugágyakon, nagy kozmetikai és designer-márkák ihlette zen-csodák.

 

Az arab nők rengeteget költenek szépségükre. Pénzük is van bőven, de náluk ez lassan divattá vált, vagy inkább fanatizmussá. A Jumeirah road-on ( az egyik legnívósabb környék Dubaiban), minden második épület plasztikai klinika, és minden első szépségszalon. Egy 23 éves iráni lány, Zara mesélte, hogy amikor hazalátogat Teheránba, barátnői, ismerősei úgy néznek rá, mint ápolatlan, igénytelen nőre, mert még nem volt plasztikai beavatkozása. Pedig nagyon szép. Semmi probléma vele. Csak annyi, hogy akiről nem ordít a változás, már nem trendi. Sajnos már elkezdett gondolkodni, hogy mit változtasson meg magán, csak eddig nem talált semmit, amit meg kellene. A parfümériák polcain ott sorakoznak a fehérítő termékek. És veszik. Nem értem, hogy a kreol bőr miért nem jó? Én önbarnítót akartam vásárolni, és csak néztek rám nagy szemekkel értetlenkedve. Itt, ahol mindenki világosabb akar lenni? A nők szívesen alakíttatják át jellegzetes orrukat is, sematikus, párom szerint csippentett orrot gyártatva maguknak. A helyi hírességeket felvonultató magazin, a Mondanite fotóit böngészve úgy érzem, egy-két arcból már nem túl sok eredeti maradt.

 

Sokáig úgy képzeltem, hogy a dubai-i nők megközelíthetetlenek. Talán az öltözetük miatt, vagy fenséges tartásuk végett. Ám amikor a helyi vizividámparkban önfeledten csúzdáztak mellettem, majd láttam, ahogy hatalmas sivatagjáró autócsodáikat vezetve üvöltetik a popzenét és ütemesen ringatják a fejüket rá, akkor elgondolkodtam. Nagyon is maiak, ugyanúgy szeretnek szórakozni, mint mi. A fiatalok önfeledten ugrálnak a Faithless koncerten, egyik-másikról még a kendő is leesik. A tengerpart és a bevásárlóközpontok mellett látványosságnak ott vannak a szemkápráztató szállodák, csak győzz választani. Mert Dubaiban betérhetsz a csillogó szállodákba akár egyszerű utcai ruhában, senki sem kérdezi, melyik a te lakosztályod. Besétálsz, körbenézel, letelepedsz a legszebb kanapéra, hátradőlsz a selyem, kézzel hímzett párnákon és koktélt szürcsölhetsz. Ha mégsem akarsz koktélra költeni, csak gyönyörködni, ájultan szemrevételezni a női mosdót (tényleg szemkápráztató, mennyire odafigyelnek a részletekre), azt is lehet. Nem tudom, hogy ilyenkor, amikor bárhova beengednek fülig érő mosollyal, mit jelent szőkeségem, de félek, előnyt. Dubai szélsebesen fejlődik, rekordokat döntöget, turisták hadát vonzza. A többi nem számít. Annak, aki egy vagy két hétre jön, annak nem. Aki meg itt él, legyen kemény, vagy hunyja be a szemét, mert a vakító napsütésen kívül még sok minden zavarhatja.

 

 

 

“Rita Cosmossi : Dubaiban a pénz az úr” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Két és fél éve élek Dubai-ban, de az irótól eltérően én dolgozom és nagyon elégedett vagyok a munkámmal – életem legjobb döntése volt! Egyetlen dolgot nem tudok a cikkből alá támasztani: én még nem találkoztam férfi eladóval fehérnemű-boltban…

  2. Sziasztok, én írtam a cikket. Nem tudtam, hogy mások anyagát is le lehet közölni. Tényleg, ez hogy múködik? nem kellene megkérdezni a szerzőt?
    Egyébként örülök, hogy tetszett a cikk, én valóban nem Dubai-nak dolgoztam, de nagyon sok magyarral találkoztam kint, akik közül legalább a háromnegyedét átverték és csalódottan tért haza. Természetsen az a legjobb, ha valaki megtalálta, megtalálja ott a szerencséjét.

Vélemény, hozzászólás?