Uborkamese

Sissy kartársnővel trécselvén merült föl, hogy mennyire kéne igaznak lennie egy történetnek a hihetőségért. Most benyesem, minden javítás nélkül egy kis tárcanovellácskámat, ahogy gyött, csuklóbú írtam, meg se néztem azolta…

 Uborkatörténet

avagy

A hat százas

Engem a nagyszüleim tanítottak arra, hogyan is érthetem meg a szegény emberek igazságát.

Az ember nagyszüleinek két ága van. Az én két ágam egyike szegényebb volt, mint a másik, ám igazán szegény egyik sem volt soha.

Apai nagyszüleimnek 1947 áprilisában egy öltözet ruhájuk volt. A két gyerek és az omami. Beálltak cselédnek egy gazdag emberhez. A nagymamám addigi életében nem kapált. Biciklizni sem tudott. És ez akkor egy ideig nem is fenyegette, hogy még valaha is, meg kell tanulnia biciklizni.

Ebben az időben kezdett fölvirradni a szegény ember igazságának:

Senkinek ne legyen többje annál, mint amennyivel bérmunka igénybevétel nélkül elbír.

 

Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Csak az a tiéd, amit megeszel, megiszol; ne gyűjts, ne kuporgass; senkinek ne legyen többje a másikénál.

Holnap jön a török, a labanc, erre rákóciznak a kurucok.

Nem a tatár hajt.      

A gazdag ember azonnal észrevette, hogy a koldusnál szegényebb nagyszüleim nem szegényemberek.

Ha ma fogtak egy verebet, holnap a párját keresték. A verebek szaporulatából tyúkocskát, ahhoz kakast vettek. A tojásokat nem ették meg, a csibéket nem vágták le, a malackából kocát neveltek -így szegény ember nem gondolkodik. Még a cselédszobában laktak és egy drótostól fótozott lábasuk volt, de a szegény emberek már nem számították őket maguk közé. Amikor a napi munka letellt, nagyanyám nem guggolt a fal tövére tökmagot köpködni. Elment, és harmadáért elvállalta négy hold kukorica kapálását.

Ezeket a történeteket nem hősi történetként mesélték nekem. Azt mesélték, hogy ők a cselédszobának örültek.

Nagyapámat kinevették a szegény emberek, amikor megtudták, hogy eljár egy kovácshoz a vasat verni: vizsgázott lópatkoló kovács léttére egy nyomorult kovácshoz, aki a félkézkalapáccsal még a rimust se tudja kiverni a pöröly elé, nemhogy formázni az izzó vasat. Izzó vas? -Az a kovács öt szem kokszot nevezet kovácstűznek. Nem volt meg a papírja a nagyapámnak: minden papírja odaveszett, de a szegény emberek látták, hogy ő patkoló kovács, a kezén, az izmain, a háta -válla görbületén, meg azon, ahogy a lesántult lóhoz odalépett és megnézte a patkóját.

Elismerték a tudását, de mert kovács volt, nem érezték közibük valónak, ha rongyosabb is volt az egyingje, mint az  három -négy  ingjeikből a legviseltebbek.

A szegény emberek azzal áltatták magukat, hogy nagyapámék zsugoriak és kuporiak. Ha petróleumot vettek, tíz litert vettek -mert azzal a kannát adták. Lisztet egy kilót vettek és cukrot is. Sokáig nem volt tehát petróleumuk, és még sokáig egy kanál cukorjuk sem. Amikor a szegény ember -szomszédoknak majdnem minden nap tellett pár kanál cukorra és egy deci petró’ra.

Egyszer pedig a maradék fillérjeiken uborkamagvakat vettek.

A gazdag ember, aki befogadta , becsülte őket, mert azelőtt gazdag emberek voltak. Úgy beszélt más gazdag embereknek róluk, mint jóravaló, szorgos, húzó emberekről. Ellenben, amikor a bérelt földjükön megérett az uborka, nem engedte el őket egy percre sem, még estére is adott nekik külön munkát. Nagyon sajnálta a nagyszüleimet, hogy így tönkrement az uborkájuk. Elengedte nekik a földbérlet díját.

 A legtöbb gazdag ember, mint a mesében, irígy ugyanis. A mesékben a gazdag emberek a fogukoz verik a garast is, hátha mégis, véletlenül arany lenne az. Az életben viszont a gazdag ember sokszor még a garasait is fogja -nézi: hogyan fialtathatná azokat.

 A nagyszüleim meggazdagodásának titkáról sokat hallottam. Rendes és tisztességes szegény emberek mondták: nagyszüleim lopták a vagyonukat. Vagy szerezték, vagy, amint a fajtájuk szokása, szarból is csinálták: aranyaikat.       

Egymás mellett élő emberek egymás fajtáját szokták szidni. Minden egymás mellett élő fajtának megvan a maga ítélete a másik fajtára. Faluközösségben lehetetlen, hogy a különböző csoportok, amiket ők fajtának neveznek, ne éljenek együtt. Vannak helyek, ahol századok óta így élnek egymás mellett. Amikor tanult és okos emberek lejönnek ilyen helyekre, még az indulás előtti korahajnali ébresztőkávé kavargatása közben tisztában vanak már azzal, hogy azoknak az embereknek előitéletei vannak. Amikor például a szemétválogató csak köp egy kupac szemétre: sváb avagy zsidószemét az. Ő a kövér magyarszemetet szereti. És tessék, túrja is nekünk kétág’ répaszedő villájával, nézzük magunk is, ha van hozzá szemünk, ő megmondta ezt előre. Persze, amikor fajtánként a fajtákról, egyénenként a tudtával semmi előitélettel nem élő tudós fajtánként egymásról kikérdezi az embereket, kiderül, hogy Jóskának Pistával semmi baja, Zoltánnak Sándorral sem. Az, hogy Podó verjemazsidóorrodba -köszönti Dodót, az olyan, mint ahogy Dodó fogadja: sárgalábúanyádat! De egyébként versengve lökik egymást arrébb a pultnál, ki kérje ki előre a másiknak. Az előitéletek tudós embere tudja, hogy az előitéletetesen közelítő ember az egyénen megbukik, mint a pengő, mint rottenbiller, és éghet is, mint a rejsztág. De, ha ő már elindulás előtt olyan szépen becsomagolt, Max Webertől napjainkig, akkor aszerint csomagol vissza, van ami fér, van ami nemfér. Egyénről egyénre járván ugyanis kiderül, hogy az emberek a szinesfémeseket, kurvafuttatókat, csicskázató rabszolgatartókat szinesfémeseknek azért ekként nevezik, mert azok valamilyen formában a szinesfémet gyűjtetik és fölvásárolják, a kurvafuttatók nőket adnak-vesznek, illetve potyára jelentkezőkre meg kutyát uszítanak, a csicskáztatóknak szekrénynagy csicskáik vannak, meg olyan papírnélküli vagy rosszpapírú (rm.: vékonypénz’) szolgaembereik, aki ételért és italért, a csicskáktól igazíttatván gályáznak. Ezeket az embereket nem csak a gazdagok, de a szegények se tudják gyenge és vesztes embereknek tekinteni -ámbár volt már példa arra, hogy ilyen verdhejmszekrénynagy embereket veszteskén és gyengeként ábrázoltak a médelyákok. És a csicskák, meg a gyengék és vesztesek is mind láthatták a tévében, hogy kiknek lehet igaza itt. És örömüket fejezték ki, hogytehát szopik itt más is (ti. a médelyákok) nem csak ők. Amitehát színén megfelel egy papírigazságnak, az fonákján a valóságnek is beráz: Ezt nektek!        

Egyszer egy nagyon szegény ember, olyan szegény, hogy már más szegény emberek is szegénynek nevezték, meg legaljának, azt mondta, hogy a nagyszüleim azért gazdagok, mert jó a szívük. Azt mondta, a legtöbb gazdag ember irígy, és valamilyen szerencsével is előrébb jut, de mindenféle szerencsétlenségek is érik az ilyeneket, vagy a családi békesség borul föl, nem szólnak gazdag testvérek szegényes örökség, ilyesmik miatt. Azt mondta ez a szegény ember, hogy nem azért jószívűek a nagyszüleim, mert templomba járnak, hanem azért, mert megértik a szegény embereket. És ő ezért még jobban haragszik a nagyszüleimre, mint más rendes gazdag emberekre, akiket lehet útálni is.

A minap a nagymamám elárulta a titkot, mitől lettek ők megint olyan gazdag emberek, mint azelőtt, odahaza voltak. Azt már tudtam, miért lettek gazdag emberek, de mindig sejtettem, hogy van egy esemény, nap, egy forduló a történetükben. Gondoltam, hogy az nem egy fazék arany megtalálása volt. De azt is sejtettem, hogy annyi nem volt elég, hogy csak anyit szedtek ki a tányérjukra, amit meg is ettek, és eltörölték kenyérrel a szaftot is.

Az uborkák! -mondta nagymamám. Nekiálltak a fölpuffadt, sárgahasú uborkáknak és kivájták a belsejüket. Odaálltak a szegény emberek, mind nevették a bolondokat és szidták a gazdag embert, milyen lelketlen egy irígy, így kibaszott ezekkel a szerencsétlen jött -mentekkel. Odaállt a gazdag ember, és még egyszer azt mondta, hogy sajnálja, és ott, az emberek előtt is kijelentette, hogy nem kéri el tőlük a földbérlet díját, és könyörgött nekik, ne csináljanak bolondot magukból, valamint ő, mint okleveles gazdatiszt és kertészeti szakember is, megmondja, hogy ebből az egészből semmi se lesz. Valami tíz -tizenkét kiló uborkamagot sikerült kiszárítaniuk. Egy párnának való vászon ráment a zsákjára. Kiszámították, hogyha a munkájuk kárba is veszett, de fillérek, amiket nem a fogukhoz vertek, hanem uborkamagot vettek rajtuk, majd forintokat fiaznak.   És aztán nyáron, ősszel és tél végig kellett hallaniuk, hogy ők bolondok. Majd tél végén egy autó állt be a cselédudvarra és azokat az embereket kereste, akiknek uborkamagjuk van.

Azon a tavaszon Kelet -Magyarországon az uborkamag olyasmibe számított, mint Jack London mesélte aranyásótörténetekben az ezer tucat tojás.

Nagyapám azt mondta az autós embernek, hogy még nem ellenőrizte a magvak csíraképességét. Azt mondta az autós ember, ennyi reszkírt neki megéri: száz forintot ad a zsák magért. Adott címeket és telefonszámot is, ha meggondolná magát.

Biztosan elkélt ezer tucat az apró gyógyszeres papírtasakokba osztott uborkmagvakból. Nagy tételben senkinek nem adták. Az autós ember pár hét múltán tízszeres ajánlatot tett.

A szállást adó gazdag ember is eljött, mégis, az uborkaföld bérletéért, ha már így alakult. Nagyapámnak soha nem volt és nem is lett papírja arról, hogy érthetné a jogot, viszont mindent elolvasott  a jogról, amihez hozzájuthatott. Gyakran jöttek el hozzá szegény emeberek papírokat olvastatni, és értelmezni a kiolvasott mondatokat.

Úgyhogy a gazdag ember is annyit kapott, igaz, pénzben, amennyi a föld bérleti díja volt, májusi morzsolt kukoricából számítva. És azt is nem jog szerint, hanem emberi okokra hivatkozva fizette ki nagyapám.

 Aztán a szegény emberek igazsága odalett. Hiába jött be az egyenlőség, a gazdag emberek magukat is úgy hajtották, mint a cselédjeiket meg a zsellérjeiket, és egy pár szegény emberből meg a nagy egyenlőségben gazdag ember lett és rögtön el is felejtette, milyen volt szegénynek lenni. A meggazdagodott szegények igazsága nem a szegények igazasága volt, hanem már a gazdagoké. Mindenfelé meséltek ugyan történeteket, melyekben egy hintónjáró, meggazdagodott ember csak nem felejtette el a szegények igazságát és meghívta az asztalához a valamikori gazdáját s kifizette neki az igazságát ciberelevessel meg vízenfutó gombócával, vagy a húst maga vette s a volt gazdának hagyta, igya levét, de ezek mindig más határban és más faluban történtek meg és mindig messzirőljött emberek mesélték, akik ugye a szegényemberek igazsága szerint azt mondanak, amit akarnak.

Nem hagyhattam a tányéron egy falás ételt sem -azzal fenyegettek a nagyszüleim, hogy akkor szegényember leszek majd. Elmentem hozzájuk vacsorázni. Ha volt dinnye vagy szőlő, kenyeret adtak mellé, az volt a vacsora. Ha hurka volt a vacsora, kásátlan, mert a tarhonyakását külön mellé főzték alkalmanként: kész volt a vacsora. Nyáron is volt kolbász még, kenyérrel és aludtejjel. A kolbászt nem télen kel még megenni, amikor más hús is van, hanem nyáron, aratásban -szüretben, amikor a hús kevés és sok erő kell. Ahogy a bojnevócoktól eltanulták a hólyagba töltött szalámiszer’ aratóeledel csínját. Fillért, lehullott falatot fölvenni, kenyeret megtörölni, keresztet vetni, megenni. Ha új jön föl és az értelmes dolog, porszívó, gázkályha, villamos daráló, megvenni. Ilyesmikre tanítják más gazdag emberek is a gyerekeiket, hogy gazdagok legyenek.

Pár éve beállt egy idegen Astra a bejáróra. Igen megörültek neki, nagyanyám és a keresztanyám mert rég nem látták azt az embert, aki kiszállt az Astrából. Hat darab piros papír százast adott át: az apja adósságát. Keresztanyám a szülei nevében, akik a nagyszüleim, átvette a hat piros papír százast.

A hat papír százas története pedig ez:

Az asztrás ember apja egy igen szegény ember volt. Emlékeztem rá gyerekkoromból, papírokat hozott olvastatni. Nagyapám ennek a szegény embernek is azt mondta, mint a többinek is, hogy felejtsék el a hivatkozásokat, meg az ősi kifogásokat vessék el, másszanak ki önsorsuk sáros gödréből, ne keressenek olyan ürügyeket, amiket maguk sem hisznek el. A szegény ember elmondta, hogy nagyapámnak igaza van, és ő, amíg a diófája alatt ül, el is hiszi az igazságát, de mihelyst kilép az utcára, már bizonytalan, és mire hazaér, elfelejti, és nem érhet haza józanon, mert amit otthon lát, azt ő nem képes elviselni.

Ez a szegény ember volt az, akire más szegény emberek is azt mondták: legalja-egy-ember. Nagyon sokáig, ha azt hallottam, valaki egy őszinte ember, ez az ember jutott az eszembe, mert ő, ha részegen feküdt a pocsolyában és valaki föl akarta emelni, azt mondta, hogy egy részeges disznó, tehát jó helyen van a pocsolyában. És amikor nagyanyám nem adott neki több bort, akkor azt mondta, nem baj, ezt ő így számította, és most a Négyfalú kocsmába fog menni, mert ott nem költhet a gyerekeknek savanyúcukorra és konzerva sem csábítja a polcon, így minden maradék pénzét megihatja, És amikor nagyanyám azt jósolta, hogy akkor majd részegen fog fetrengeni a Négyfalú hosszú árkában, azt mondta, biztosan úgy lesz. És amikor azt mondta nagyanyám, hogy egyszer így fog meghalni, akkor azt mondta, hogy egyszer mindenki meghal, ki így és ki úgy.

Azonban nem úgy halt meg.

Nem tudtuk hogyan halt meg, mert egyszer, mint sok más szegény ember, elmaradt. Kért hatszáz forintot és sem le nem dolgozta, sem meg nem adta.

Amikor nagyon öreg lett, a fia magához vette, aztán kórházba került. A kórházban igértette meg a fiával, hogy nagyapáméknak a hatszáz forintot megadja. A fia, amikor hazament a kórházból, hat piros papír százast tett egy borítékba azzal hogy majd, ha az anyja sírjához hazamegy, beadja a tartozást.

Az asztrás ember nevetve mondta, hogy még szerencse, hogy az apja nem rendelkezett így minden tartozásáról, mert egy telicsomagtartó pénzzel egy tank benzint kijárhatna a faluban, mire végezne.

Aztán azt kérdezte még, kivel betonoztathatná le szépen a sírt.

Keresztanyám mondott egy pár nevet. Aztán megkérdezte, nem gondolja -e, hogy az apját haza kéne hozatni az anyja mellé.

Ó, jó helyen van otthon az öreg a könyvespolc tetején! -mondta az asztrás ember. -Anyám meg azt hiszem, kikélne a sírjából, ha mellé tenném.

Azután még a testvéreiről beszélgettek, ki gazdag ember lett, mások meg szegények maradtak.

Végül a keresztanyám az asztrás családjára kérdezett.

Persze, mondta az asztrás ember, ahogy régen mondták, három családja van, vagyis gyermeke, két lány és egy fiú, felnőttek mind, és ő soha nem beszélt nekik arról, hogy honnan jöttek.

A tenyerével az Astra sárvédőjén mérte le: Innentől új történet van, éntőlem, mutatott a mellére az asztrás ember, és ők azzal foglalkozzanak, énnálam különbek legyenek, mert az én apámnak az volt az egyetlen jótanítása az életben, hogy én legyek őnála különb, vigyem többre, akarjak többet -és amikor a poharából kértem kóstolót, a fogamat akarta kiverni.

A hat papír százas meg még máma is a borítékban van. 

Szerző: D. Gyenes István

Adjatok a citerának! Részeges, teljesen megbízhatatlan csávó voltam, . Össze-vissza hazudoztam a csajaimnak, átvertem őket. A csillagos ég nem szakad rám. A legjobb évjárat kevesebb lett velem egyel -mindenki menő lett a suliből, csak én nem. Sikertelenségem frusztrált, hibát hibára halmozván. Nem kíméltem az autómat, ami lakásom is volt egyben, már széjjel van rohadva és kis c kategóriás az eredetvizsgája. Jobbára áll és egy Ford Bronco lakóbódéval a platóján. 2007-ig szerettem volna élni legalább, akkor fölfordultam volna. Nem így történt, de ezt se bánom. Mondanom sem kell, hogy sajnálatosan bekövetkezett halálom ellenére a fittyethányásom is zavartalan.

“Uborkamese” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Nem:)
    Esetleg egy-egy családtagról igen. A teljeset soha. Ha emlékszel még, milyen megjegyzések voltak egy bizonyos poston régebben. HOgy kit miért bántottak. És hogy aki rendesen viselkedett, annak nem lett baja. Na, ezért nem.

Vélemény, hozzászólás?