Tibet

A repülő egy 500 m magasan található fennsíkról egyből felrepített 3600 m fölé, a világ legmagasabban elhelyezkedő lakott városába. Sokan már előre féltek az oxigénhiánytól, az elkerülhetetlen rosszulléttől.

Lhassza – a szent város

A hivatalos megfogalmazás szerint Tibet egy “különleges státusú autonóm régió” a Kínai Népköztársaság területén. A régióba való belépéshez és az onnan való kilépéshez külön vízum kell. (Amit nehéz megszerezni. Sokan hetekig várnak rá, nem mindig sikerrel.) A városok között az utakon csak engedéllyel lehet közlekedni, mindenkit ellenőriznek. A Potala palotában néha ellenőrzik az útleveleket és a vízumot.

Potala

Mi annyira vonzó Tibetben, hogy olyan sok ember oda akar utazni? Nem tudom. Miért érzékenyülnek el az emberek, amikor odaérnek? Mi jó, miért jó ott? Fogalmam sincs. Különben is kultúránkban szégyen egy felnőtt férfiembernek elérzékenyülni. A buszban a szemem sarkából oldalra pillantottam, hogy vajon meglátott-e valaki. Szörnyen szégyelltem magam. A szobatársam is sírt (a buszon a szobatársak egymás mellett ültek a kijelölt székeken). Akkor megnyugodtam.

Tibet tulajdonképpen eredetileg két országból állt, egy keletiből és egy nyugatiból. Az egyikben a Dalai Lama uralkodott, a másikban a Penchan Lama. A Dalai Lama székhelye volt Lhassza, és az lett az ország székhelye, amikor egyesültek. Lhassza neve nem a tibeti, hanem a nepáli nyelvből ered, szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy “az istenség laka”.

Lhassza repülőtere tulajdonképpen Gongkarban található, a Brahmaputra partján, az út a fővárosig autóval régen szinte 2 órát tartott. Nemrég készült el egy új út és alagút, így a menetidő felére csökkent. Én mindig azt hittem, hogy olyan magas hegyek között legtöbb patakocskákat ha találhat az ember. Tévedtem, a Brahmaputra már ott fent Tibetben jóval szélesebb és mélyebb a Dunánál. Augusztus elején lett vége az esős időszaknak, így a megáradt folyam még hatalmasabb és félelmetesebb volt.

Az út mentén Patyomkin-falvak találhatók, hogy mutassák a turistáknak a fejlődést és a kínai uralom pozitív hatásait. A fővárosba érkezésünk előtt megálltunk egy nagyméretű, sziklára festett Buddha freskónál és szentélynél, az idegenvezetőtől kapott kathákkal a vállunkon leszálltunk, hogy szokjuk a hangulatot, a tájat, az imazászlókat.

Lhasszában található a buddhisták két legszentebb épülete: a Jokhang templom és a Potala palota. A szállodánk gyalog alig 5 percnyire helyezkedett el a Jokhang-tól, a sétálóutcában. Minden szállodai szoba száma a 8-as szerencseszámmal kezdődött (a mienk, 8203, a második emelet, 3-as szobát jelentette).

Három dolog lepett meg abban a 4 csillagos szállóban igazán. A szobában üvegfalú fürdőszoba, WC és zuhanyozó volt, áttetsző fehér függönnyel! Amíg valaki használta, a szobatársa TV-t nézett.

Kínában a 3 csillagos szállodákban csak a kínai TV adásait lehet ingyen nézni. A 9. csatorna (CCTV 9) angol nyelven sugároz híreket és érdekes dokumentum-, meg egyéb filmeket. Általában abból értesültünk a hírekről meg az időjárásról. A 4 csillagos szállodákban fogható a CNN, BBC és néhány más angol meg francia nyelvű adó.

Az oxigénhiány kezelésére időben felkészítik a turistákat. Azt mondják, senki nem képes elkerülni a rosszullétet. Egyesek hamarabb kidőlnek, mások később. A repülőtéren és a szállodában oxigénpalackokat lehet vásárolni, de a palackok és valami vörös színű gyógyszerek ki vannak készítve a szállodai szobákban is mindenki éjjeliszekrényére. Nagyon sok folyadékot (talán napi 4 l-t) kell fogyasztani és első nap nem szabad zuhanyozni. (Ez utóbbi tanácsot nem fogadtam meg, hisz utaztam előtte.)

Rövid pihenő és adaptálódás után Jokhang templom meglátogatásával kezdtük lhasszai programunkat. Ez olyan szent hely, ahová minden buddhistának az életben egyszer el kell zarándokolnia, akár a muzulmánoknak Mekkába. Látogatásunkkor valamilyen szent ünnep volt, a nagy belső udvarban összegyűlt hívők egész nap hallgatták egy messziről jött láma tanításait.
A templom tetejéről nagyon szép kilátás nyílt a városra és a Potala palotára. És itt ért az első lehangoló meglepetés. A kolostorban aszerzeteseknek mobiltelefonja van és Coca-colát isznak. Én nem ezt olvastam Tibetről és nem ezt láttam az ismeretterjesztő filmeken!

A Jokhang előtt egy nagy tér és piac (Barkhor bazár) található, a körülötte futó utcában a hívők a földre dobva magukat, majd felállva és újra földre vetődve szoktak körbejárni. Egyesek a nehéz és szent tornagyakorlat közben koldulnak. A körutat zsibvásár övezi, mindkét oldalán számos stand található, amiken az égvilágon bármit lehet vásárolni imamalomtól képeslapon keresztül kardokig. A standok mögött körben üzletsor található, valamivel jobb minőségű árukkal. Helyenként egy-egy kiskocsma vagy fogadó ékelődik a boltok közé. Ezekben esténként szerzetesek biliárdoznak…

A szegénység és a nyomor az egész környéken szemmel látható, a kosz leírhatatlan. Az emberek mégis felhőtlenül boldognak és nyugodtnak tűnnek. Mindenki kap tőlük egy mosolyt és nagyon kedvesek. A jobbmódúak is nagyon szerények és kevés pénzből megélnek .

A jak-vajjal ízesített teát egyes finnyás balkáni turisták miatt már hosszabb ideje kihagyták a programból. Ez a következő tibeti utamra marad. A jak húsát viszont megkóstoltam (marhahúshoz hasonlít az íze), azt (is) kaptunk a vendéglőben.

Mivel még nem csapott le reám az oxigénhiány, este gyalogos városnézésre indultam. Akkor fedeztem fel, hogy Lhassza egy kétarcú város. A Jokhang templom és környéke egy ősi szent városnegyed maradt, ahol szinte megállt az idő. A piacteret elválasztó sorompót elhagyva, az ember egy modern kínai városba csöppen. Nagy a forgalom és szuper-terepjárók száguldoznak az utakon. A magaslati levegő éjszaka ütötte ki a szervezetemet. Hajnali 4-kor erős fejfájásra ébredtem, amely sehogy sem akart elmúlni és visszaaludni sem bírtam. Csak az otthonról vitt fejfájás-csillapítókat vettem be és a reggeli utánra már helyrejöttem.

Korán keltünk, de nem tudtuk, mikor engednek be a Potala palotába. A palotába turistaszezonban csak 1 órára engednek be egyszerre maximum 200 turistát. A belépési engedélyt 3 nappal hamarabb kell kérvényezni. Az engedély megadásáról csak néhány órával annak életbelépése előtt értesítik az embert. Nekünk reggel 8:30-9 körül mondták meg, hogy 11:20-kor beléphetünk. Útlevelet ellenőriznek és a belépés pillanatát szigorúan rápecsételik a jegyre. Az 1 óra látogatási időt könyörtelenül betartják.

Idegenvezetőnk elmondta, hogy a közhiedelemmel ellentétben Lhasszában télen nincs mínusz 14 foknál hidegebb éjszaka és délben olyankor is egy szál pólóban lehet járni. A városban kevés a hó (tavaly összesen 3-szor havazott), térdig sem szokott érni. A külföldi utazási irodák mégsem mernek ilyenkor kirándulásokat szervezni oda. Az az ideális alkalom Lhassza meglátogatására.

A régi ábrázolásokon Lhasszában tulajdonképpen két szent hegyet ábrázolnak egymás mellett: a gyógyítás hegyét (“Gyógyítás Temploma”) és a Potala hegyet. Az előbbin teremnek azok a gyógynövények, melyekből a hagyományos tibeti orvosságok készülnek. A fölösleges időveszteség elkerülése végett meglátogattunk egy hagyományos gyógyszergyár-egyetemet. Itt a hallgatók 5 évig tanulják a hagyományos orvoslást, majd 10 év gyakorlat után válnak orvossá. Ott is bemutatták nekünk a presszo-punktúra hatásait, majd az érdeklődőknek nyelvkinyújtással és pulzus-megfogással diagnózist állítottak fel és orvosságokat javasoltak. Nekem 5 perc alatt pontosan ugyanazt a diagnózist állították fel ilyen egyszerű módszerrel, mint a marosvásárhelyi belgyógyászok több hét alatt, többszöri vérvétel, 24 órás vérnyomásmérés, EKG, meg echózás után. Ott is bevásároltam, azóta tibeti gyógyszereket szedek.

A Potala palota tulajdonképpen két palotából áll. A Fehér palota volt a székhelye az állami adminisztrációnak, a föléje épített Vörös palota pedig a vallásinak. A palotát az V. Dalai Láma kezdte építeni a XVII. században. Az eredeti palota leégett, újraépítették, végső állapotában ennek is 9999,5 szobája van. (A 0,5 szoba tulajdonképpen egy kis üreg, ahol a Láma imádkozott.) A turisták 26 szobát nézhetnek meg.

A Vörös palotában találhatók az V-XIII. Dalai Lámák sztupái, amelyek a lámák múmiáit tartalmazzák. (Kivéve a VI. Dala Lamát, aki Kínában halt meg és ott temették el.) Az V. Dalai Lama sztupája (elődei posztumusz kapták meg a Dalai Lama címet) 5 emelet magas és 7200 kg aranyból készült. Nagyon fontos és elismert volt a jelenlegit megelőző, a XIII. Dalai Lama is. Az ő sztupája 498 kg aranyból készült. (Apropó nyomor és szegénység…) A IX-X-XI. Dalai Lamák csak 11-17 évet éltek (úgy látszik, a politikai cselszövések a halhatatlanokat is utolérik), az ő sztupáik kisebbek és jelentéktelenebbek, a XIII. mellé vannak helyezve.

A Potala meglátogatása is lenyűgöző élmény volt. Kissé elszomorító, hogy a palotával szemközti hatalmas, nyílt teret leaszfaltozták, a közepére felállították “Tibet békés felszabadításá”-nak emlékművét és úttörő ünnepélyeket szoktak rendezni rajta.
Délutánra nem volt semmilyen program az előre kijelölt útleírásban. Önkéntesek felmehettek a “világ tetejé”-re. Az út 370 EUR-ba kerül jeeppel, busszal legalább 20 személy jelentkezése esetén fejenként 35 EUR-ba kerül a kínai sofőr, az utazási engedély, a biztosítás, meg maga az utazás. Azért írok árakat, mert a felvágósabb újgazdag útitársaim dzsippel mentek fel és izgultam, hogy nem gyűl össze a 20 ember a buszra. Szerencsére lettünk 22-en…

Az úton rendőri és katonai ellenőrzési pontok vannak. A biztosítás sem tűnt teljesen fölöslegesnek. Ilyen magasan kanyargó, legtöbbször védőkorlát nélküli, keskeny utat csak e-mailben kapott fényképeken szoktam látni és sohasem tartottam őket valódiaknak. A kanyarokban a vezetők dudálnak, hogy ne sodorják egymást a szembejövők a szakadékba. Jót tett az út a tériszonyomnak is. Útközben megálltunk a Brahmaputra partján egy vízi temetkezési helynél, az idegenvezető pedig ismertette a Tibetben létező hagyományos temetésfajtákat.

A legelső, legmagasabb rangú temetésfajta csak a Dalai Lama és Penchan Lama kiváltsága. Holttestüket mumifikálják, múmiájuk arany sztupába kerül. Az arisztokraták és magasrangú lámák részesülhetnek a második fokozatú temetésben. Őket elhamvasztják és a hamut egy hegycsúcsról a levegőbe vagy egy folyóba engedik. Néha a hamvakat urnába / kisebb sztupába helyezik és hazaviszik a polcra. A harmadik maga az égi temetés, ami az átlagembereknek jár, ez a Tibetben a legelterjedtebb temetkezési forma. A holttestet 3 napig a ház sarkában tartják az égetett téglapadlóra téve, hogy dehidratálódjon. (Állítólag azért nincs hűtőszekrény a környéken, mert a levegő minden élelmiszert tartósít.) A barátok, szomszédok és rokonok ezalatt adományokat visznek a családnak (jakvajat, pénzt, árpát). A 3. nap után egy fehér vonalat húznak (festenek) a szobától a ház kapujáig. Ezután az egyik fiatal családtag kiviszi a holttestet a vonal mentén lépkedve és átadja a “temetkezési vállalkozónak” (T. Lobszang Rampa a könyvében holttest darabolónak nevezi.). A temetkezési menettel a holttestet felviszik egy hegytetőre egy speciális platformra és arccal az égnek lefektetik. Ezután a temető-ember éles késsel egy szent jelet metsz a hasába. Ilyenkor már gyülekeznek a keselyűk. Következő lépésként a holttestnek kiszedik a beleit és félreteszik. Utána letisztítják a húst a csontokról és a csontokat porrá törik. A porrá tört csontokat árpával keverve gombócokat készítenek és a keselyűknek adják őket. Azért kezdik a csontokkal, mert a keselyűk azt kevésbé szeretik és ha előbb kapnák a húst, akkor ezt nem ennék meg. Utána beleket adják a keselyűknek. Végül a keselyűk megkapják a halott húsát. Mindent eltakarítanak, semmi sem maradhat meg, mert akkor a halott lelke a földhöz kötődik a maradvánnyal és nem tud az égbe szabadulni.
A szomszédok nagyon figyelik a temetkezési vállalkozót (a család olyan lelkiállapotban van, hogy erre nem volna képes) és ha marad valami a holttestből, azt elégetik. És a horror: osztrák és angol utazási irodák útiprogramjában szerepel egy égi temetés végignézése. A turisták direkt ezért jönnek, végignézik és lefilmezik.

A hagyományok szerint a negyedik fajta, a vízi temetés a koldusoknak, az özvegyeknek és a gyermekeknek jár. Ennél a hullát egy folyó partjára viszik. Ott feldarabolják apró szeletekre és a halaknak adják. Az elhalt csecsemőket egyben hagyják, és fehér lepelbe teszik, úgy dobják a vízbe. (A tibetiek nem esznek halat.) Az ötödik típus a földbe temetés (a halottat elássák). Ez jár a gyilkosoknak és a fertőző betegeknek (pestis, kolera), a lelkük nem tud kiszabadulni a föld alól és felemelkedni.

A hagyomány időközben változott. Manapság a harmadik és negyedik formák egyenrangúnak, elfogadott, hogy a lakhely alapján temessék az elhunytakat levegőbe vagy vízbe.

A temetkezési helyet elhagyva, elkezdődött a kapaszkodás. Az utat, amely Tibetet köti össze Nepállal, a közelmúltban aszfaltozták le, azelőtt csak terepjáróval, és azzal is csiga-tempóban lehetett rajta járni. Helyenként jakok és birkák legelésztek. (Itthon láttam már nagyobb termetű macskát az ottani birkáknál.)

Az út legmagasabb pontja a Kampa La hágó, idegenvezetőnk szerint 4990 m magas. A hágó után 2-300 m-t és két kanyarnyit haladva lefelé az úton, egy kilátó-platform található. Gyönyörű onnan a kilátás a szent Yamdrok Tso tóra, amely egyes leírások szerint skorpió alakú. A kilátóra egy ház is épült, mellette egy feldíszített jak és néhány kutya várja a gazdájával a fényképezni vágyó turistákat. Jó pénzért akár a jak hátán ülve is lehet fényképet készíteni.

A hágóra visszatérve, a busz leparkolt egy imazászlókkal tűzdelt hely mellé és a vállalkozó kedvűek felmászhattak a hágó két oldalán elhelyezkedő dombok valamelyikére, hogy utána elmondhassák: jártak már 5000 m magasság fölött.

Én is felmásztam az egyik dombra. Nem gondoltam volna, hogy egy 150-200 méteres út megtétele – amelyen kb. 15 m a szintkülönbség – gyalogszerrel beletelhet egy félórába. Minden harmadik-negyedik lépés után pihenőt kellett tartanom, erősen lihegtem. Akkor már elhittem, hogy abban a magasságban kevés az oxigén.

A Potalába, lévén szent hely, délelőtt nem akartam rövidnadrágban bemenni, még akkor sem, ha keresztény vagyok. Utána viszont nem volt alkalom a szállodába menni és átöltözni. Saját idegenvezetőnk szerint én vagyok a legelső román állampolgár, aki szövetnadrágban és hosszú ujjú vászoningben mászott 5000 m fölé.

A dombtetőről szép időben már látszik a Himalája. A közelben van egy 7000 m fölötti hegycsúcs (Tibetben több, mint 70 db. csúcs magasabb 7000 méternél), de ottjártunkkor a gyönyörű napsütéses idő ellenére azt éppen felhő borította. A dombtetőn kis kőhalmok találhatók. Azokon keresztül az elhaltak lelkei könnyebben felmászhatnak az égbe (akárcsak a sziklákra rajzolt létrákon). Én is építettem egyet.

Lhasszába visszafelé menet, a hegy aljánál, közel a Brahmaputra partjához, megálltunk egy faluban és benéztünk egy ottani család házába. Ez a falu nem nézett ki annyira jól, mint a Gongkar-Lhassza főút mentén épült patyomkin falvak, de a meglátogatott család valószínűleg az átlagosnál jobbmodú lehetett és jó elvtársak. (A tisztaszoba bejárati ajtója mellett a falon színes Mao kép volt.) Valamennyi turista közül egyedül én mertem megkóstolni a háziak által kínált árpasört. Furcsa, szokatlan az íze, de nem rossz.
Számomra a hágóról való visszaérkezéssel a tulajdonképpeni kirándulás véget ért.

Chengdu – a nyugodt emberek, finom ételek és szép lányok városa

Sechuan tartomány 4,5 millió lakosú fővárosáról a fentebbi összefoglalót adta a helybéli idegenvezető. Aki ebédelt már kínai gyorsbüfében, az tudja: ha valamelyik ételnek úgy kezdődik a neve, hogy “szecsuáni …”, akkor tüzet fog okádni elfogyasztása közben. A conaisseur-ök azt is biztosan tudják, hogy Lao Ce errefelé mászkált, ebből a tartományból ered a taoizmus. Innen a nyugodt emberek. (Ezt én például nem tudtam, pedig járt a kezemben a Tao te king.)

Ami a szép lányokat illeti, az idegenvezető egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy “fűszeres ételek, fűszeres nők és puha fülű férfiak városa”. A városban a férfiak és legények gyönyörű feleségeiket és barátnőiket a tenyerükön hordozzák, minden kívánságukat azonnal és kommentár nélkül teljesítik. Ha a hölgyeknek nem tetszik valami, meghúzzák a férfi fülét. A férfiak füle állítólag a sok húzgálástól puhul meg.

Azt is mondta az idegenvezető, hogy aki egyszer odamegy Chengduba, nem akar többé onnan elmenni. Egy nyugis és jó hely.
Mit lehet ott látni? Akik a politikai műcirkuszok, a sport és a szappanoperák helyett az Animal planet-et, a National Geographic channel-t vagy a Discovery channel-t szokták nézni a TV-ben, biztosan sok dokumentumfilmet láttak a kínai panda-tenyészetekről. Az egyik panda-bázis Chengduban van, oda vitt a busz a reptérről.

Vörös panda

A panda kínai neve “XiongMao”, ami macska-medvét jelent. Csak addig csodálkoztam ezen az elnevezésen, amíg megláttam az élő macikat. A pandáknak két fajtája él a chengdui bázison: az óriás panda és a vörös panda. Mi inkább az óriás pandákat ismerjük az ismeretterjesztő filmekből. A vörös pandák pofája valóban olyan, mintha macskák volnának.

Az óriás pandák nem szeretik Chengdu tengerszint fölötti magasságát és éghajlatát. A természetben ennél jóval magasabb vidékeken élnek. A bázison, ha a hőmérséklet meghaladja a 25fok C-t, ami nem ritka, akkor légkondicionált szobákba vannak zárva és alszanak. (Ottjártamkor 34 fok C volt a levegő hőmérséklete árnyékban.)

Ezzel szemben a vörös pandák szabadok, nagy fás-dombos területen élnek, mászkálnak. Jó pénzért a gondozók összefogdossák az állatkákat és a kék nylonköténybe öltöztetett, gumikesztyűs turisták ölbe vehetik és megsimogathatják őket. Fényképezni is szabad.

A pandáktól busszal utaztunk a következő célállomásra, Leshan-ba. Útközben falvakon haladtunk keresztül, rizs- és teaültetvényeket láttunk. Kínában a parasztoknak nincs saját földjük, hanem hosszú távra haszonbérlik azt az államtól és a termények egy részét beszolgáltatják.

Leshan alig 1 millió lakosú kisváros, a szállodában nem adtak villát, így nem úsztam meg a pálcikával való étkezést. Ettem én már pálcikával New Orleans-ban egy sushi bárban. Szerintem a japánok azóta is rajtam röhögnek. De e szomorú tapasztalat hatására azért ügyesebben fogtam és használtam a pálcikákat az útitársaimnál, nem maradtam éhes. Sőt, azt vettem észre, hogy ezzel a módszerrel kevesebbet ettem és hamarabb jóllaktam.

A pálcikával való étkezés eleinte Kínában nem volt elterjedve. Az esztétika és a nyugodtság miatt vezették be és terjesztették el. Ma már a vendéglőkben a kiszolgáló személyzet azon szórakozott, hogy ezek a furcsa turisták hogyan képesek a villát a kezükben megtartani és hogyan sikerül vele az ételt a szájukhoz vinni, anélkül, hogy leejtenék.

Leshan 3 folyó találkozásánál helyezkedik el, nevezetessége egy sziklába vájt, 71 m magas Buddha szobor. A méretek elképzeléséhez el kell mondanom, hogy a szobor nagy lábujjának a körmén négy ember nyugodtan megebédelhet, akkora, mint egy négyszemélyes asztal. A szobrot több mint 100 évig vájták a sziklába.

A leshani Buddha

A kikötő mellett, ahonnan a szoborhoz hajóztunk, megnézhettük a zöldség- és halpiacot. Különleges, érdekes élmény volt. A legmeglepőbb a piacon a fogorvos jelenléte volt. Két zöldséges-stand között ott volt az asztala, ahonnan nem zöldséget, hanem műfogat és tömést lehetett választani. A páciens ott, az utcán leülhetett a székbe, a szaki vette a harapófogót és kezdődhetett a műtét.

A piaclátogatás után busszal visszaindultunk Chengduba. Az autópálya szélén a leálló sávon, több kilométer hosszan rizs volt kiterítve száradni. Útközben megálltunk a szent Emei hegynél, amely templomaival és vízeséseivel az UNESCO világörökség részeit képezik. A Baoguo Kolostor a legnagyobb templom a domboldal aljában, a XVI században épült. Ma is működő templom, sok szerzetes lakik benne.

A teaültetvények közt haladtunk tovább a busszal. Az autópálya mellett volt egy teafeldolgozó üzem és látványbolt. Ott is megálltunk kóstolni és vásárolni. Nagyon szép és különleges volt.

Chengdu határában megálltunk még egy édesvízi kagyló (igazgyöngy) tenyésztetnél és gyöngyfeldolgozó gyárnál. Ott is bevezettek a technológiába, majd a szemünk láttára kivettek a vízből egy élő kagylót, késsel felfeszítették és a benne található gyöngyöket szétosztották az útitársaim között. (Egy gyöngykagyló általában 5-40 db igazgyöngyöt tartalmaz).

Ebben a gyárban is megtanítottak megkülönböztetni az igazgyöngyöt a hamistól (ugyanúgy, mint Pekingben a jáde-gyárban), majd megnézhettük az ékszer- és szépítőszer-boltjukat és vásárolhattunk. Én inkább jól körülnéztem. Érdekesség kedvéért, a gyöngysor nyakláncok ára 10 EUR-nál kezdődött, a legdrágább gyöngy-nyakék egy külön, légkondicionált szobában volt és 85600 EUR-ba került. Gyönyörű volt, de én hamarabb vennék házat és autót, minthogy azt kifizessem.

Gyöngykagylót mutogatnak

Chengduban a szupermarketben sincs hideg sör és hitelkártyával sem lehet fizetni. Inkább vörösbort vettem, azt is +34 fok “szobahőmérsékleten” kellett meginnom.

Chengduban az opcionális program egy 7 felvonásos (érdekes) operaelőadás volt, befizettem rá. Láthattunk teakannás táncot, zenekari muzsikát, énekszámot, bábjátékot, színdarabot a fűszeres nőkről és puhafülű férjükről, árnyékjátékot és maszk-cserét. Ez utóbbi csak Chengduban látható és igazán különleges.

Előadás közben teát és mogyorót ingyen szolgálnak fel. 20 RMB ellenében fényképezkedhetünk a színészekkel közösen a színpadon. Ami még meglepett, hogy 50 RMB-ért masszázst kaphatunk előadás nézése közben, 40 RMB-ért fültisztítást!

Másnap reggel 8-ra volt a repülőgép indulása tervezve, előtte buszozás a reptérre + check-in, tehát megint hajnalban kellett kelnünk. Este szokás szerint ki kellett tenni a csomagokat az ajtó elé a folyosóra, hogy a hordár összeszedje és be-checkolja. Este 22:30-kor kopogtak az ajtón. Meg akarták kérdezni, hogy ennyi-e a csomagunk és minden OK. A +34 fokban és sok sör után egy szál alsónadrágban ajtót nyitottam, a szállodás csaj vörösödött el.

Éjszaka Chengduban állítólag hatalmas vihar tombolt. Én tudtam aludni. A reptéren viszont megtudtuk, hogy a gép a vihar miatt nem tudott landolni, visszatért Hong Kong-ba. Így 4 órás késésre kellett számítani. Fel-alá sétáltam a váróteremben, meg vigyáztam a kézipoggyászomra, nem mertem elbóbiskolni.

Hong Kong – egy más világ

A repülőgépen, amikor a pilóta megszólalt, örvendtem, hogy végre brit angol kiejtést és hangsúlyt hallok annyi idő után.

Hong Kong – egy más világ

Hong Kong visszacsatolásakor (1997) a kínaiak megígérték, hogy ezentúl betartják az egy párt, egy ország, két rendszer elvet. Hong Kong a demokrácia minden vívmányát megtarthatta, csak el kellett fogadnia, hogy Kína része, speciális jogokkal rendelkező autonóm tartományként. Az átadás pillanatában felnőttkorú lakosság megtarthatta brit állampolgárságát az újonnan kapott kínai mellé. Aki azóta lett felnőtt, vagy még mindig gyermek, az csak kínai állampolgár, nehéz az EU-ba vízumot kapnia.

Ennek következménye a hatalmas bürokrácia, útlevél ellenőrzés, vízum , vámnyilatkozat, karantén, egészségügyi nyilatkozat oda vissza. Nagyobb volt a sor az útlevél-pecsételőknél, mint Pekingben. Hong Kong a világ egyik legbiztonságosabb nagyvárosa, 40.000 rendőr vigyáz a nyugalomra és közbiztonságra. Mivel a repülőnek 4 óra késése volt, nagy rohanásra kellett számítani az első délutánon. Hong Kong-ban a kocsik az út bal oldalán járnak, a sofőr ülése meg jobb oldalon volt, a buszban néhány útitársam közt kitört a vita, hogy a turisták is helyet kell-e cseréljenek vagy nem. Szerencsére senki sem verekedett.

Hong Kong 260 szigetből áll, ezek közül a legnagyobbak Hong Kong, New Territories és Kowloon. A reptér New Territories-en van, az első éjszaka a szállodánk Kowloon területén volt. A szigeteket elképzelhetetlenül magas, 2 szintes hidak, viaduktok és autópályák kötik össze. (Második éjszakánkat egy 15 emeletes szálloda 8. emeletén töltöttük. A híd még 3-4 emelettel fölöttünk volt.) Szép időben az autók a hidak felső, nyitott részén közlekednek, tájfun idején, az alsó, zárt részen.

A régióban helyszűkével küzdenek, ezért nagyon magas épületek készültek nagyon kis lakásokkal. A környezetet a meredek dombok uralják.

Első úticélunk a Victoria Peak volt. Ez a hegycsúcs 4 elnevezést is kapott az évszázadok folyamán. Volt a “rablók csúcsa”, amikor a kalózok innen lesték ki a megtámadandó hajókat. Miután az adminisztráció megszállta és rendet teremtetett, a “béke csúcsa” lett. Aztán Victoria királynő tiszteletére megkapta legismertebb elnevezését. A helybéliek viszont csak egyszerűen “The Peak”-nek nevezik. Gyönyörű a kilátás az egész környékre.

A csúcsról leereszkedve az Aberdeen harbourba mentünk. Érdekes, hogy ott a gazdagok jachtjai vannak kikötve az egyik oldalon, az öböl másik végén a hagyományosan élő szegény halászok (páriák) lakócsónakjai láthatók. Az öbölben horgonyoz a Jumbo úszó étterem is. Az étterem (hajó) 4 emelet magas, 4000 vendéget tud egyszerre kiszolgálni. (Erzsébet királynő is ott szokott enni, ha arra jár.)

Már esteledett, amikor Jackie Chan és Lee úr villái előtt elhaladva, kiértünk Repulse Bay Beach-re. Ez állítólag a legszebb öböl és napozó a környéken. A köréje épített tömbházak betartják a feng shui előírásait. Hiába esteledett, térdig belegázoltam a tengerbe, hogy elmondhassam: megáztattam a lábam a Csendes óceánban.

Az elektronikai cikkeken nincs vám és adó Hong Kong-ban, érdemes ott vásárolni. De vigyázat, nem mindegy, hogy hol. Idegenvezetőnk szólt, hogy csak a Broadway és Fortress nevű üzletek megbízhatóak, máshol kisebbek az árak, de átverhetnek. Útitársaim nem hallgatták meg a tanácsot. Az egyikük a fényképezőgépébe vett memóriakártyát és nem tudta használni. A másik elemeket vásárolt a fényképezőgépébe és összesen 3 db. fényképet tudott készíteni gépével, mielőtt lemerültek.
Nekem az első 10 nap alatt szinte megtelt a fényképezőgépem 1 GB memóriája, az egyik Broadway boltban olcsón vettem egy 2 GB-ost, azóta is használom.

A második nap reggelén elvették a csomagjainkat, mert átköltöztettek egy másik, a reptérhez közelebb elhelyezkedő szállodába. Katamaránra ültünk és Macaoba vittek, ahonnan csak estére érkeztünk vissza, hogy megtekintsük a világ legforgalmasabb kikötője körül épült felhőkarcolók tetejére szerelt berendezések által nyújtott lézershow-t és tűzijátékot.

Macao – az ázsiai Las Vegas

Macao 1 óra alatt közelíthető meg Hong Kongból katamaránnal. Régen portugál gyarmat volt, Kína �99 január elseje óta kapta vissza. Ez a régi városállam is megtarthatta a demokráciát, a szólásszabadságot, a hivatalos nyelveit és a pénzét. Ez is különleges státusú régió, külön vámvizsgálattal, útlevél-ellenőrzéssel és vízummal. (Meg természetesen a hozzájuk tartozó bürokráciával és sorbanállással.) A portugálok visszacsatolás előtt elmenekültek, csak 8000-en maradt közülük a városban.

A pénzügyek érdekesek. A kínai jüant, a hong kongi dollárt és a macaoi patacat egy-az-egyben váltják át egymásra, árfolyamuk azonos. Macaoban mind a 3 fajta pénzzel tudtunk fizetni, mindegyiket elfogadták. Hong Kongban is elfogadták a kínai jüant, a macaoi patacat nem. Kínában csak a jüant fogadták el.

A város visszacsatolása előtt egy Stanley nevű úriember elment Pekingbe, a Párt Központi Bizottságához és kötött velük egy exkluzivitási szerződést. Azt kérte, hogy csak egyedül ő építhessen Macaoban kaszinókat, senki más. Mivel a központi pártvezetők arra gondoltak, hogy azon az Isten háta mögötti szigeten egyetlen kaszinó sincs, és senki sem fog odamenni játszani, a szerződést aláírták.

Ottjártunkkor Macaoban 26 kaszinó működött, valamennyi Stanley tulajdona. Elutazásunk után két nappal nyitották meg a 27.-et, a Venetian-t. A Venetian egy-az-egyben a las vegas-i Venetian kaszinó másolata (az pedig a velencei Szent Márk tér másolata, csatornákkal, gondolákkal meg mindennel).

A télen olvastam, hogy Stanley napi 7 millió US dollárt keres, évről évre rakétaként emelkedik felfelé a világ leggazdagabb embereinek listáján. Most 84 éves, rengeteg elfogyasztott feleségétől származó számtalan fia kezdi kivenni a kezéből a businesst.

Macaoban nem létezik munkanélküliség és számlálatlanul dől oda a pénz. A város lett az ázsiai Las Vegas, Stanleyt mindenki hősnek tartja. A kínai ügyvédek százai állami megrendelésre keresik a kiskaput a szerződésen, amivel az megtámadható volna. Még nem találták meg.

Az idegenvezetőnk kissé szomorú. A fiatalok nem járnak iskolába, nem tanulnak, hanem elmennek a kaszinókba kártyát keverni és nagyon jól keresnek, jól élnek.

A város nagyon szép, visszacsatolásakor a kínaiak egy aranyló lótusz szobrot ajándékoztak nekik, annak a megtekintésével kezdtük a városnézést. Utána a tenger partjára épült hatalmas Yum lam szoborhoz vittek, amely állítólag Máriát ábrázolja buddhista fejdísszel, azaz a vallási tolerancia szimbóluma Macaóban.

A Yum lam szobor

A busz körüljárta az átadásra készülő Venetian-t, elhaladtunk még néhány kaszinó előtt, majd a CCTV toronyhoz vittek. Amikor hallottam, hogy üvegből van a padlója, akárcsak a torontói TV toronynak, tériszonyomra való tekintettel nem mentem fel a tetején a kilátóhoz körülnézni. A toronyból bungee jumping-olni lehet, az ember rengeteget zuhanhat.

Az ebédet az egyik kaszinó éttermében tartották, amolyan “kínai svédasztal” féleség volt. Mindent ehettünk, amit szemünk-szánk kívánt, csak nagy volt a tolongás az asztal körül. Evés után játszani is lehetett, az egyik bukaresti útitársam nyert is néhány dollárt.

Shanghai – a jó férjek városa

Látogatásunk utolsó célállomása Shanghai volt, idegenvezetőnk szerint a jó férjek városa, akik bármilyen magas tisztségviselők, este otthon segítenek a házimunkában. Shanghai egy különleges, kiemelt gazdasági régiónak számít “Mainland China” leggyorsabban fejlődő városa.

Igazi, kommunizmusba ágyazott kapitalista város, minden másképp működik, mint az ország többi részén. Amíg fentebb leírtam, hogy Pekingben a gépkocsiforgalmat rendelettel korlátozzák a páros/páratlan rendszámok alapján, addig Shanghaiban az autó forgalmi engedélyek licitje folyik. Aki hajlandó sokat fizetni a polgármesteri hivatalnak, bejegyezheti az autóját a városban. Ha nincs pénz, a tulajdonosok vidéken íratják forgalomba kocsijukat. Ebben az esetben viszont az autópálya, a hidak használata, az alagutak, a parkolóhelyek mind többe kerülnek, mint a helyben bejegyzetteknek.

A város állítólag olyan gyorsan épül, hogy 6 havonta újra kell nyomtatni a várostérképet. A központban maradt még néhány ócska viskó. Utolsó pillanatban kaptak észbe, és most történelmi relikviaként védik őket az ingatlan-spekulánsok nagy csalódására.
A legelső látványosság a Yu yuan park volt. Kínaiból lefordítva “yu yuan” azt jelenti, hogy “szülőknek tetsző cselekedet”. A parkot egy gazdag hivatalnok építette ki és rendezte be szülei számára. Valóban nagyon szép. A park körüli utcákban piac van, agresszív elárusítókkal, kemény marketinggel. Alig lehet elmenekülni karmaik közül valami apró, fölösleges, de nagyon érdekes kütyü megvásárlása nélkül.

Érdekes, hogy a kirándulás utolsó napján sikerült elveszíteni 3 útitársunkat a tömegben, az azelőtti két hétben nem volt semmi probléma. És a turistaprogramban meghirdetett program ezzel befejeződött. Az útitársaim számára kezdődhetett a másfél napos shoppingolás, a látni vágyók pedig fizethették a fakultatív programokat.

Az első opcionális program egy mongol hot-pot barbeque vendéglő volt, amelyet esti sétahajózás követett a Huangpo folyón. A hot pot abban különbözött a chengdui-tól, hogy nem mi főztük magunknak az ételt a saját fövő vizes edényünkben. Itt az általunk összeválogatott alapanyagokat (4 féle hártyavékonyra szelt nyers hús, reszelt zöldségek, gyümölcsök és fűszerek) egy szakács rádobta egy erősen felhevített, 2 m átmérőjű, kör alakú fémlapra és egy hatalmas, lapos késsel forgatva odébb tolta. Egy másik szakács tovább forgatta és tolta a sülő ételt a lapon a harmadikhoz. Az már a kör túlsó végén állt és a kész ennivalót visszakaparta a tálkába, amin odavittük. Nagyon gyors, különleges, látványos és finom volt.

Az esti hajókirándulás is nagyon szép és tanulságos volt. Lenyűgözőek voltak a színesen kivilágított felhőkarcolók és megdöbbentett, hogy még vasárnap este 9-kor dolgoznak az új tornyon, amelyik a legmagasabb lesz a világon. Ottlétünk rövid két napja alatt is látványosan haladtak az építésével. Hihetetlen ez a szorgalom és szerénység. A “kínaiak már rég megelőzték amerikát, csak azok még nem vették észre” írtam sms-ben néhány itthonmaradt barátomnak.

Aki reggel nem ment shoppingolni a Nanjing Road-ra (3,3 km hosszú út, csak bevásárlóközpontok vannak rajta. Tavaly egy román hölgy egy egész nap alatt a legelső üzletet sem volt képes végignézni, az egész napot abban az egyben töltötte.), az egészen gazdag programban részesült.

Az első látványosság a Jinmao torony volt, a 4. legmagasabb épület a világon. (A világon az első 10 legmagasabb épületből 4 Shanghaiban található.) A felvonó 9 m/sec sebességgel repített fel a 88. emeleti kilátóra, ahonnan körbefényképeztem a várost. Az utolsó 35 emeleten egy gyűrű alakú szálloda található, érdekes lepillantani a belső udvarba a látvány miatt, de nekem kör alakú belső udvar kategóriában Gaudi Pedrerája azért jobban tetszett Barcelonában.

A torony után megnéztük a Jáde buddha szobrok templomát. Éppen a 7. holdhónap 15. napja volt, amely valami nagy ünnep a buddhistáknál, nagyon nehéz volt átvergődni az áldozatokat égető és imádkozó tömegen. A templomban van egy 1 darab fehér jádéból faragott ülő Buddha szobor. Egy másik épületszárnyban pedig egy ugyancsak jádéból faragott fekvő Buddha. Egyesek szerint a nirvánába lépés pillanatát ábrázolja az átszellemült arcú, fekvő szobor. Az ateisták és szkeptikusok szerint egy ópium-szívót ábrázol, aki éppen teljesen el van szállva a kábítószertől.

A templomban rengeteg áldozat-, előre papírra írt ima- és szuvenírbolt található. Nemcsak képeslapot lehet vásárolni, hanem a Buddha szobrok különböző méretű utánzatait. Az egyik fehéren csillogó, élő ember nagyságú fekvő Buddha szobor nagyon sok turistát csap be. Minden idegenvezető nélkül érkezett turista azt fényképezi le. Az igazi fekvő jádé Buddha egy emelettel fölötte található az épületben, 4-5 éves gyermek méretű és nem szabad fényképezni sem azt, sem az ülő szobrot. (Buddhista szentélyekben általában nem szabad fényképezni, csak az udvarukon, így volt ez a Jokhangban, a Potalában és az Emei hegyen is. A szerzetesek nagyon megharagszanak és elkergetik a turistákat. Ez a jobbik eset, mert van, ahol nem szerzetesek vannak a látványosságok mellett, hanem a kínai néphadsereg biztonsági őrei.)

A busz ezután kivitt Shanghaiból és a saját Velencéjüknek tekintett Zhou Zhuang vízi falut látogattuk meg. A múzeumfalunak 4-5 utcáját meghagyták a 100 évvel ezelőtti állapotban, állítólag az emberek is ugyanúgy élnek még ott, mint annakidején. A turisták létszáma alapján ezt kötve hiszem. Az egyik utcában olcsó zsibvásár van, a csatornákon lehet csónakázni.

Abban a faluban is láttam meztelen fenekű kisfiúk futkározni, ami több helyen is előfordult. A kisfiúknak csak egészen lent, bokától térdig varrják össze nadrágszárát és a derekukon van összefogva, a többi rész a lábak között belülről szabadon lebeg. Egy világot járt útitársam szerint távoli falvakban a felnőtt férfiak is így járnak.

Részlet a vízifaluból

A reptérre menet a kíváncsiak kipróbálhatták a Maglevet, a mágneses vasutat, amely 350-400 km/h sebességgel repíti az utazókat Shanghai központjától a reptérig. A román idegenvezetőnk csodálkozott, hogy a macaoi bungee jumpingon kívül ez volt az egyetlen fakultatív program, amit kihagytam a két hét alatt. Egyrészt az Amsterdam-Basel ICE is megy 300 km/h-nál nagyobb sebességgel Köln és Frankfurt között, utaztam már ilyen sebességgel. Másrészt skót voltam. Ha a busz ingyen kivisz, miért fizessek 10 EUR-t, hogy utána a reptéren megvárjam a csomagjaimat, amelyeket ugyanaz a busz szállít?

A visszautazás már csak két meglepetést tartogatott számomra. Habár a közvetlen Shanghai-Istanbul járaton ültünk, Pekingben, ahol a gép csak megállt, le kellett szállnunk a repülőről. És volt útlevél meg vízumellenőrzés, vámnyilatkozat, karanténpapírok, átvilágítás, stb. Majd ücsörögtünk 1 órát a váróteremben és visszaültünk ugyanazon gép ugyanazon székeibe.

Isztambulban is kellett várni a kapcsolatra több, mint 2 órát. Az Isztambul-Bukarest járaton egy bukaresti üzletasszony ült mellettem, aki épp pekingi üzleti útjáról tért haza. Az egész másfél órás úton lélegzetvétel nélkül végig beszélt. Szerinte semmi sem igaz abból, amit láttam. Egy utolsó, lepattant és szegény országban jártam, amelynek van néhány turistalátványossága.

Nekem pedig tetszett, és legalábbis Tibetbe, visszavágyom.

Kalandozók archívum itt

Még több kép – itt

SZABÓ ÁRPÁD
Utazásom története Kínában

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?