Rémálom

Tudom, hogy álom az egész, de a félelem, ami lassan átjárja az egész testem, valóságos. Óvatosan körülnézek, hátha szűnik a belső remegés. Az utasok lepukkant egzisztenciák. Egy férfi kopott télikabátban, mezítláb. Megsárgult újságot olvas, hosszú ujjain feketére lakkozott körmök. A többiek lárvaarccal merednek maguk elé.

Utazok. Képtelen vagyok megállapítani, milyen járművön. A sebessége alapján metró lehet, a belseje viszont olyan, mint egy villamosba oltott trolibusz. A középső ajtónál állok. Az előttem lévő koszos rúdba nem akarok megkapaszkodni. Mégis muszáj, mert a fogantyút nem érem el, valószerűtlenül magasan van.

 

Tudom, hogy álom az egész, de a félelem, ami lassan átjárja az egész testem, valóságos. Óvatosan körülnézek, hátha szűnik a belső remegés. Az utasok lepukkant egzisztenciák. Egy férfi kopott télikabátban, mezítláb. Megsárgult újságot olvas, hosszú ujjain feketére lakkozott körmök. A többiek lárvaarccal merednek maguk elé. A szemük fénytelen, szürke.

Egy öregasszony rám vigyorog. Mond valamit, de fogatlan szájával hangtalan szavakat formáz. Csak ekkor veszem észre, hogy nincsenek hangok. Mély, nehéz, harsogó csönd vesz körül. A nő szeme dühösen villan, indulatosan mutat maga mellé, üljek le. Kezén kesztyűvé nemesedett a kosz. Haja arra a kenderkóckupacra emlékeztet, amit néhány napja a padláson találtam egy dobozban. Képtelen vagyok megmozdulni.

 

Egyre jobban átjár a félelem, már nem titkolom a remegést. Belém hasít, kirabolhatnak. A csomagom, egy ágyneműtartó dugig tömve. Nem látom, mi van benne. Akárhogy meresztem a szemem, az összevisszaság nem tárgyiasul. Eszelős gyorsasággal tömködök mindent egy kézitáskába. Fel sem tűnik, hogy belefér a rengeteg holmi.

 

A szürkeség hirtelen timföldvörösre vált. Az eddig nem is létező ablakon túl sokemeletes vörös kockaházak, tűzoltólépcsővel. A házak ablakait is vastag vörös por fedi. Hosszan robogunk az egyhangú tájon. Félelmem kissé alábbhagy. Hirtelen durván fékez a szerelvény. A fékek csikorgása belehasít a csöndbe.

Kinyílik az ajtó, rohanok kifelé. Senki sem száll ki csak én. Az állomás is vörös. Nincsenek utasok, nincs nyüzsgés. Orrfacsaró rothadás szag. Elönt a verejték. Érzem a halált. Menekülök kifelé. Egy tolókocsis férfi ül a kijáratnál. Látványa pillanatnyi megnyugvással tölt el. Amint közelebb érek hozzá, már tudom, tévedtem. A férfi koldus. Az egyik lába combközéptől hiányzik. A csonk gyomorforgatón levedzik. Az izmok, mint a férgek a bomló húsban mozognak. Rosszul vagyok.

 

Törődj bele – mondja egy hang a fejemben. Innen úgy sem menekülhetsz. Ez őrület gondolom, elönt a verejték, de vacogok. És megint hallom a hangot: – Nem őrület, itt így kommunikálunk, majd megszokod. Egy kedves, jóságos arcú, fehér hajú nő lebeg elém. A szeméből látom, ő beszélt hozzám. Különös alakú, csillogó pénzt dob a koldusnak. Az mohón kap utána, torz vigyorral az arcán, követelőn felém nyújtja a kezét. – Figyelj jól – szól a hang. Csak a mi pénzünket fogadja el. Véletlenül leejtek néhányat, szedd fel és add oda neki! Szót fogadok. A lehulló pénzeket gyorsan összekapkodom. Egy pillanatig tétovázok, bátorságot gyűjtök, hogy legyen erőm a koldusra nézni. Elborzadok, hogy esetleg hozzám ér, mert elindul a székkel. Ekkor veszem észre, hogy a fehér hajú nő eltűnt, vigyorgó –vicsorgó, emberre alig hasonlító lények rohannak felém. Távolból, majd egyre erőteljesebben kutyaugatás hallatszik. Menekülni próbálok. Szemben velem az egyik kutya elrugaszkodik a földtől. Eszelősen sikítok, és felébredek. Bambán ülök az ágyon, és jóleső érzéssel hallgatom, hogy a két kutyánk versenyt ugat.

Szerző: Bakonyi Mari

Él az életem. Utálom a hideget árasztó, savanyú alakokat, a kisszerûséget és a rosszindulatot.

“Rémálom” bejegyzéshez 11 hozzászólás

  1. BPeter: nekem FF-el is sikerült szöveget feltennem. Én képet nem tudok, pedig igen nagyon szeretnék.

    a sok evés kizárva, a frontérzékenység talán, akkor már csak a rosszat tettem marad. Na, de ennyire?

Vélemény, hozzászólás?