Pamuk fővárosa

Isztambul

EGY NOBEL DÍJAS ÉS VÁROSA

 

„…születésem napjától kezdve soha nem hagytam el a házakat, az utcákat, a várost, ahol éltem. Most, ötven évvel később, (noha közben Istambul más helyein is laktam) ismét a Pamuk Házban élek, ahol anyám ölbe vett, és először mutatta meg nekem a világot, ahol az első fényképeim készültek rólam, és tudom, hogy mindez valahogy összefügg a másik Orhan vigasztaló gondolatával. És érzem, hogy történetemet éppen ez teszi a magam számára s így Isztambul számára is különlegessé: ötven évig ugyanott, sőt ugyanabban a házban éltem egy olyan korban, amikor egyre többen indultak útnak, és amely egyre többeket elűzött otthonából.

-Szívj egy kis friss levegőt, menj el valahová, utazz el!- mondta anyám mindig szomorkás hangon.

Vannak írók – Conrad, Nabokov, vagy Naipaul-, akiknek sikerült új nyelvre, nemzetre, kultúrára, sőt civilizációra szert tenniük. Ahogy ők a száműzetésből és a gyökértelenségből merítettek ihletet, úgy az én sorsomat az határozta meg, hogy ugyanahhoz a házhoz, utcához, környékhez és városhoz ragaszkodtam mindvégig, és soha nem hagytam el ezeket a helyeket. Ha valaki így ragaszkodik Isztambulhoz, őt magát is a város sorsa fogja meghatározni.

Születésem előtt százkét évvel az Isztambulba látogató Flaubert a város nyüzsgését, kavalkádját látva azt írta egy levelében, hogy Konstantinápoly száz év múlva a világ fővárosa lesz. Az Oszmán Birodalom felbomlása és megszűnése után e jóslatnak épp az ellenkezője teljesült. Születésemkor Isztanbul kétezer éves történelmének leggyengébb, legszegényebb, legprovinciálisabb és legelszigeteltebb napjait élte. Az Oszmán Birodalom pusztulása, a nyomor, és a szomorúság, amely a várost ellepő romokból áradt, egész életem folyamán meghatározták Isztambul jellegét. Aki valaha is értelmet keresett életének, legalább egyszer feltette magának a kérdést, miért épp akkor és miért azon a helyen jött a világra. A világnak miért éppen ebben a zugában, miért ebben a korban születtünk? Vajon törvényszerű, hogy épp ez a család, ez az ország, ez a város jutott nekünk? Néha szerencsétlennek érzem magam, amiért egy olyan eltiport, szegény és elszürkült Isztambulban születtem, amelyet betemettek egy összeomló birodalom hamuvá porladt, roskatag maradványai.(Bár egy belső hang mindig azt súgja nekem, hogy valójában szerencsés dolog) Persze, mondták már ennek az ellenkezőjét is. Legtöbbször azonban Isztambult, ahol világra jöttem, és ahol egész életemet eltöltöttem, sorsom éppoly elkerülhetetlen részének érzem, akár a saját testemet(erősebb csontú és szebb is lehettem volna) és nememet(vajon, ha nőnek születek, a szexualitással is kevesebb problémám akad?), amelyek miatt az ember már nem szokott keseregni.

Erről a sorsról szól ez a könyv.

 

Ahogy a litera.hu látja:

rhan Pamuk Isztambul szülötte. Amikor a városról beszél, valójában magáról ír, amikor pedig saját emlékeit idézi föl, igazából a város történetét meséli el.

 

A gazdag, nagypolgári és kifejezetten világi gondolkodású családban felnövő író történetei elsősorban Isztambul európai részén játszódnak, de fontos szerepet kapnak a város elhagyott derviskolostorokkal tarkított „egzotikus” negyedei is, valamint a Boszporusz, amely a boldogság „egyedüli, kiapadhatatlan forrása”.

 

Pamuk lenyűgöző fantáziával kelti életre gyönyörű szülővárosát, regényei visszatérő helyszínét, miközben Isztambul eddig ismeretlen arcát mutatja be, bölcsen, kellő rálátással, úgy, ahogy csak a távolba szakadt ember tud rácsodálkozni gyermekévei helyszínére.

 

A Nobel-díjas Orhan Pamuk Törökország legnevesebb szerzője. A mindössze 55 éves író munkásságát García Márquez, Umberto Eco és Franz Kafka írásművészetéhez hasonlítják méltatói. A több mint negyven nyelven megjelenő és legnevesebb irodalmi díjakkal kitüntetett szerző politikai nézeteinek is gyakran ad hangot, míg műveiben „Európa és az iszlám Törökország egymásra talál”. A szerző életműsorozatának két újabb fontos kötetét jelenteti meg az Ulpius-ház:az Isztambul című memoárt és A nevem Piros című regényt.

 

 

Részlet a kötetből:

 

A város és az emlékek

 

Tizenöt éves koromtól megszállottan festeni kezdtem Isztambul tájait. Ám ez korántsem a város iránt érzett különleges szeretetnek volt köszönhető. Csendéletet vagy emberi testet nem tudtam és nem is szerettem festeni. Ami pedig ezen túl a világból maradt, vagyis minden, amit az utcán vagy az ablakomból láttam, lényegében nem volt más, mint Isztambul.

 

Kétféle képet festettem a városról.

 

1. Az első csoportba azok a képek tartoztak, amelyek a Boszporuszt, a város és a tenger egybemosódását és Isztambul sziluettjét ábrázolták. Ezek általában ugyanazt a látványt próbálták megragadni, amely az utóbbi kétszáz évben „elbűvölte” a nyugati utazókat. És ehhez még csak ki se kellett mozdulnom otthonról: cihangiri lakásunkból nézve a házak közül kikandikált a Boszporusz, a Kızkulesi, Fındıklı és Üsküdar, amikor pedig később Beşiktaşba, Serencebeybe költöztünk, a Boszporuszra néző házunkból nem csupán a szoros bejáratát, de Sarayburnut, a Topkapı szerájt és az óváros sziluettjét is látni lehetett. Valahol mindig pontosan tudtam, hogy képeim a híres „isztambuli panorámát” ábrázolják. Ezért aztán csak ritkán érdekelt, miért is lett szép egy-egy képem, hiszen festményeim már eleve egy olyan szép tájról készültek, amelyet szinte mindenki ismert. „Szép lett?” „Jól sikerült?” Tudtam, hogy ha újra fölteszem ezt a kérdést, amit életemben már vagy tízezerszer megkérdeztem magamtól és ismerőseimtől, nagy valószínűséggel „igen” lesz a válasz.

 

Mivel többnyire bíztam benne, hogy a téma miatt úgyis szépnek találják majd a képeimet, úgy festettem, ahogy érzéseim súgták, és nem kellett magamat arra kényszerítenem, hogy egy nyugati festőnek érezzem magam. Egyetlen nyugati festőt sem utánoztam feltűnő módon, de sok apró részletben fölhasználtam a tőlük tanultakat. A Boszporusz hullámai gyerekrajzhoz hasonlítottak, akár Dufynél, felhőim Matisse felhőire emlékeztettek, a kidolgozatlan részeken pedig „impresszionista” foltokkal dolgoztam. Néha az isztambuli képeslapokról és a kalendáriumi képekről is merítettem ötleteket. Műveim nem sokban különböztek a török impresszionistákéitól, akik a francia impresszionizmus megjelenése után negyven-ötven évvel elődeiket utánozva Isztambul valamennyi híres panorámáját megfestették.

 

Megnyugtató volt, hogy témám – Isztambul látképe – olyasvalami volt, amit magától is mindenki „szépnek” talált, ez ugyanis nagyrészt fölszabadított a teher alól, hogy magamat vagy másokat meg kelljen győznöm egy-egy kép „szépségéről”. Sokszor megesett, hogy valami mély és ellenállhatatlan vágytól hajtva odaültem a papír vagy a vászon elé, kézbe vettem a festékeimet és az ecseteimet, amelyek egy másik világba röpítettek, de még fogalmam sem volt róla, mit is fogok festeni. Mivel nem a téma volt az igazán fontos, végül kinéztem az ablakon, és lelkesen belefogtam egy újabb panorámaképbe. Egy csöppet sem untatott, hogy századszor dolgozom föl ugyanazt a témát, hogy századszorra festem meg ugyanazt a képet. Egyedül az volt a fontos, hogy minél előbb beletemetkezhessem a kép részleteibe, hogy elszökhessem ebből a világból: ahogy megpróbáltam eltalálni a boszporuszi hajók helyes arányait (Melling óta sajátos gondja ez a festőknek), ahogy elmerültem egy távoli mecset sziluettjének részleteiben, ahogy igyekeztem minél szebben visszaadni a ciprusfákat, a boszporuszi kompokat, nyugodt mozdulatokkal megfesteni a kupolákat, a sarayburnui világítótornyot, a parton horgászó férfiakat, egyre inkább azt éreztem, hogy magam is ott vagyok közöttük.

 

Amikor ugyanis festettem, mindig azt éreztem, hogy én is ott vagyok valahol a saját képemen. A „legszebb” résznél, vagyis a befejezés előtti utolsó pillanatokban a bennem élő másik világ hirtelen döbbenetesen valóságosnak és tárgyiasnak tűnt, és olyan fura izgatottság vett rajtam erőt, hogy szinte beleszédültem. Mintha nem is a Boszporusz és Isztambul jól ismert (és ezért szeretett) tájképeit festettem volna, hanem saját álomvilágom csodás vidékeit. Ahogy egy festmény befejezéséhez készülődtem, lázasan meg akartam érinteni a képet, magamhoz akartam ölelni valamit, aminek köze volt hozzá, sőt a számba akartam venni, meg akartam harapni, meg akartam enni. De néha megesett, hogy akkor még ártatlan, tiszta gyermeki lelkemet megzavarta valami, úgy éreztem, hogy festés közben képtelen vagyok megfeledkezni magamról, hogy valami állandóan kizökkent ebből a játékból (ez idővel egyre gyakrabban előfordult), és ilyenkor szinte ösztönösen magamhoz nyúltam.

 

Az ilyesfajta festészetet talán naiv (tiszta) festészetnek lehetne nevezni, a szónak abban az értelmében, ahogy Schiller használta a költőkre. A stílusnál vagy a technikánál sokkal lényegesebb volt az, amit festettem, és talán még ennél is fontosabb, hogy úgy fessek, ahogy az saját magamból fakad.

 

2. Ám e képek gyermekien gondtalan, színes és derűs világát idővel túlontúl „ártatlannak” találtam, és ettől lassan kihunyt bennem a festés közben érzett szenvedélyes öröm is. Ahogy játékaim – a kisautók, amelyeket kényszeresen a szőnyegek széléhez rendeztem, a cowboypisztolyaim vagy a játék vasutak, amelyeket apám hozott Franciaországból – már nem voltak képesek kiragadni saját magam és lakásunk unalmából, úgy ez a színes, ártatlan festészet sem tudott már megmenteni a fojtogató hétköznapoktól. A város jól ismert panorámái helyett ekkor kezdtem megfesteni a csendes sikátorokat, az elfeledett kis tereket, a macskaköves, meredek utcákat (amely mögül olykor látszott a tenger, a Kızkulesi és a Boszporusz túlpartja) és a lodzsás faházakat. Papírra készült fekete-fehér rajzaimat, kartonra vagy vászonra festett, kevés színnel és sok fehérrel dolgozó olajképeimet két különböző dolog ihlette. Egyfelől nagy hatással voltak rám azok a félreeső utcákat ábrázoló fekete-fehér képek, amelyek mind gyakrabban tűntek föl az újságok és folyóiratok oldalain, és megszerettették velem a csendes és szomorú szegénynegyedek lírai varázsát. Ahogy fölfedeztem a kis mecseteket, a düledező falakat, a mögülük kikandikáló régi bizánci vízvezetékeket és a lodzsás faházakat, egyre-másra születtek azok a festmények, amelyeken egy távolba nyúló, hosszú utcán kedvenc perspektivikus szabályomnak megfelelően egyre kisebb házak sorakoztak. A másik ösztönző erő Utrillo volt, akinek reprodukcióit akkoriban ismertem meg, és lenyűgözve olvastam melodrámákkal teli, regényes életrajzát. Amikor Utrillo stílusában akartam festeni, Beyoğlu, Tarlabaşı vagy Cihangir egyik mellékutcáját választottam, mivel arrafelé nem sok mecsetet és minaretet látni. E festményeimhez először több száz fényképet készítettem a környékeken barangolva, melyek közül néhány e könyvben is látható. Ahogy rám tört a vágy, magam elé tettem valamelyik fekete-fehér fényképemet, és az alapján kezdtem megfesteni Beyoğlu utcáit. Egyik-másik képem zsalugáteres ablakai Párizsra emlékeztettek. Ám amikor elkészültem velük, és úrrá lett rajtam a jól ismert, különös izgatottság, már sokkal ritkábban képzeltem, hogy a megfestett világ a saját álomvilágom és a valóság is egyszerre, vagy hogy magam is ott vagyok ebben az ismerős világban. Ám mivel a festéshez mégiscsak szükség volt rá, hogy elszökhessek saját énemtől és kiléphessek önmagamból, ezúttal (a valóság és az ábrázolt világ naiv azonosítása helyett) egy sokkal összetettebb és „ravaszabb” módszert ötöltem ki, és alkotás közben azt képzeltem, hogy Utrillo vagyok, aki Párizsban épp egy hasonló festményen dolgozik. Az azonosulás természetesen nem lehetett tökéletes; ahogy a boszporuszi panorámák festése közben is csak átfutott az agyamon, hogy én is ott vagyok valahol a képen, úgy saját Utrillo-voltom sem volt több egy halovány érzésnél. Ráadásul csak akkor támadt föl bennem, ha festés közben kétségeim támadtak saját képemmel kapcsolatban, ha elbizonytalanodtam, hogy mások „szépnek” vagy „érthetőnek” találják-e majd munkáimat, vagy amikor számomra is érthetetlen módon szorongani kezdtem valamitől. Máskor azt éreztem, hogy az e gondolathoz való túlzott ragaszkodás megköti a kezemet. Ilyenkor aztán elveszítettem minden kontrollt, képem önálló életet kezdett élni, és ahogy elkészültem vele – akár az ekkoriban átélt első szexuális tapasztalataim során –, a mindent elborító, fölkavaró szenvedély, mint egy parthoz csapódó óriási hullám, kivetette belőlem a szomorúságot, a szorongást, és kicsit megnyugodtam.

<!–[if !vml]–><!–[endif]–>
<!–[if !vml]–><!–[endif]–>
<!–[if !vml]–><!–[endif]–>

 

Orhan Pamuk: Isztambul

www.ulpiushaz.hu

 

 

Kerekes Tamás

 

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?