Kerekes Tamás pingpongregényéből

a hadvezetés

 KEREKES Tamás
Csizmadia elvtárs szót kér

A hely választja, nem az egyén a sportot.

A dalárdák és polgári körök, ahol kugliztak, ferbliztek eltűntek a második világháború után. Egy hely szellemét azonban nehéz kiirtani. Megmaradt Cegléden a tekepálya, a MEDOSZ székházban, ezt a vasutasok tartották fenn. Az állomásról a főtérre vezető szép út mentén állt egy kézilabdapálya, bárki belépő nélkül megnézhette az ott folyó meccset. Felszámolták a fedetlen pályát és egy nagy fedett sportcsarnokot építettek az uszoda mellé. Cegléd másik erőssége a vízilabda volt a pingpong mellett. Főleg polgári származásúak jártak vízilabdázni, miután öt-hat évig versenyszerűe n úsztak, mint én is, de ez a világ legunalmasabb dolga, mármint az úszás. Négy-öt óráig tempózik az ember, de nincs kihez szólni. Bár úszni esőben jó. Annak hangulata van.

A vízilabdázók orvosok, jogászok gyermekei voltak, maguk is kvalifikált ifjak. Az ország egyik legnagyobb számítástechnikai cégének igazgatója is közülük került ki. Rendkívül állóképes játékos volt, kicsit különc, bámulatosan tudott koncentrálni. A vasúton doktorált. Cegléd és Pest között. A legenda szerint állva. A vízilabdázók közt volt egy fiú, talán Plementisz Laja, ki Kati nővéremmel járt együtt Szegedre az orvostudományi egyetem első évfolyamára.

Első évben a medikák nagyon sokat boncolnak.
Ott esett meg az egyik lánnyal, hogy megharagudtak rá az évfolyamtársai és amikor a lány felszállt a villamosra, jött az ellenőr, kérte a jegyeket, a lány kotorászott a zsebében és talált egy furcsa tapintású csomagot, nejlonban. Gyanútlanul elővette a villamoson a tömegben, megnézte, mi lehet az, kiderült, hogy a lány egy levágott péniszt tart a kezében.

A Magyarországon legnépszerűbb sport, a labdarúgás, noha szerették, soha nem tudott első osztályú csapatot kiállítani Cegléden. A tenisz a hatvanas években nem létezett, megvetett, úri, “fehér sportnak” mondták. Népszerű volt a birkózás is egy időben, ezt az apák nemzedékének köszönhette Cegléd. Általában az a sport futott fel, amelyhez az apák kedvet éreztek fiatalabb korukban és most volt a szülőknek pénze rá, hogy gyermekeiket taníttassák. Pontosan ez volt a helyzet a birkózással. Apám rendkívül kevés ceglédi barátainak egyike volt az a körorvos, ki fiatal korában versenyszerűen birkózott és két fiát is beíratta. Tehetséges versenyzők voltak egy ideig, Éppen ezért sokat jártunk birkózómeccsekre, sőt egyszer Apám helyettesítette barátját a meccsen, ahol sportorvosként felügyelt.

Ott láttam, hogy egy meccs alkalmával az egyik versenyző műfogsora hat métert repült és a zsűri asztalán landolt. Akkor jegyezte meg Apám a kiesett műfogsorra mutatva, hogy “Majd hazamegy, ha megéhezik.”

Népszerű volt az ökölvívás is. A ma modern értelemben vett küzdősportok nem léteztek még.
Ráadásul az ökölvívó szakosztályok és a birkózás befogadott cigány származású fiatalokat is. Országos nagyság Cegléden nem került ki közülük.

A ceglédiek egyik ökölvívója a nemzeti válogatott keret tagja lett. Nehézsúlyú öklöző volt a szakmája: hentes. A feje is nehézsúlyú volt. Róla mesélték, hogy Pesten az egyik meccsén tréfásan odaszóltak neki, hogy hány óra van, mivel minden lelátón nagy óra volt, a boxoló kinézett a nagy órára. Azonnal leütötték.

Korcsolya csak télen volt, amikor a szerencsés időjárás esetén az iskolaudvarokban a földre kiöntött víz megfagyott és sikerült korcsolyapályát létrehozni. A meccsek vasárnap voltak, a szülők – tévé-rádió a hatvanas években ritkaság volt – kijártak a meccsre szurkolni, aztán jöhetett a vasárnapi ebéd.

Minden helyet fel lehet ismerni az anekdotáiról. Biztos más történetek járják Grönlandon és mások Bronxban.
A ceglédi nyakas vasutasok – mivel ők tartották el a sportot – történeteiből találtam néhányat Békés István Magyar anekdotakincs c. könyvében.

Egy ceglédi munkásgyűlésen Csizmadia Sándor – nehézvérű népszónok – szabadszájú beszédet tartott. Alaposan leszedte a keresztvizet minden rendű és rangú földi hatalmasságokról – a történet a Horthy-kapitalizmus idején zajlott, a századelőn – de azért annyira mégsem volt veszélyes, mint amilyennek a gyűlést ellenőrz ő rendőrkapitány vélte. A hivatalos közeg úgy döntött, hogy ezt nem tűrheti tovább. Felszólította tehát a gyűlés elnökét, hogy tartsa be a törvényt, és vonja meg a szónoktól a szót.

Az elnök valóban törvénytisztelő ember volt. Vagy legalábbis ez alkalommal a legtörvényesebb módszert igyekezett választani. Megkérte Csizmadiát, hogy tartson rövid szünetet. Aztán a gyűlés hallgatóságához fordult:
-Tisztelt népgyűlés! – mondta. – A rendőrkapitány úr részéről indítvány érkezett. Aki az indítványt elfogadja, tartsa fel a kezét.

Senki meg nem moccant.

-Ellenpróbát tartok. Aki a rendőrkapitány úr indítványának elutasítását kívánja, az nyújtsa fel a kezét.

Kezek erdeje emelkedett a levegőbe.

Az elnök nyugodt méltósággal jelentette ki:
-Megállapítom, hogy a gyűlés, a törvényes formák legszigorúbb betartásával, egyhangúlag elvetette a tisztelt rendőrkapitány úr indítványát.

Ennélfogva a népgyűlést folytatjuk. Ismét Csizmadia elvtársé a szó.

*

Lehet, hogy a ceglédi est mintájára szavaztatták meg azt a bizonyos értekezletet is, ahol ennél sokkal fontosabb kérdés került terítékre.

Hol volt az értekezlet, hol nem volt – alighanem tényleg Cegléden – azt már nem lehet pontosan megállapítani. Mindenesetre igen látogatott értekezlet volt, és a résztevők rendkívül belemelegedtek a vitába. Egész sor súlyos kérdést megtárgyaltak már, az elnök éppen felállt, és közölni akarta, hogy “több tárgy nem lévén”, az ülést berekeszti.

Ekkor – Csizmadia Sándor mesélte ezt is – egy fiatal elvtárs jelentkezett, hogy ő még egy igen fontos és nagy jelentőségű kérdést szeretne felvetni.

Az elnök visszaült a helyére és intett:
-Tessék, kérem. Halljuk!
-Úgy gondolom – kezdte az illető -, hogy ideje volna egy égetően fontos kérdésben határozni. Olyan kérdésben, amelyről már nemegyszer széleskörű és bő vita folyt, de soha nem született végleges határozat. Viszont időt rabló és fölösleges vitákat csak alapos megvitatás után született döntéssel lehet lezárni.

-Térjünk talán a tárgyra, elvtársam! – sürgette a szónokot az elnök.

Számosan közbekiabáltak:
-Tessék indítványt előterjeszteni! Ne beszéljünk általánosságban! Tényeket kérünk.
-Máris – mondta a szónok. – Máris elmondom a tényeket, és megteszem az indítványt. Tény az, hogy nincs határozatilag eldöntve a kérdés: van-e isten, vagy nincs isten. Indítványozom: mondja ki határozatilag az értekezlet, hogy nincs.

Erre aztán akkora vita kerekedett, hogy már a hajnal is bemosolygott az ablakon, mire valahogyan a végére jutottak. Rengeteg hozzászólás érkezett, aztán az elnök szavazást rendelt el.

Az értekezlet jelentős szótöbbséggel kimondta Cegléden, hogy nincs isten.

*

A ceglédi rendőrfőkapitány feljelentésére az egyik munkásgyűlés szónokát a bíróság izgatás miatt háromhavi fogházra ítélte. Pedig a szónok nagyon is mérsékelt hangon beszélt, de hát a rendőrfőkapitány mérges ember volt, és a bíróság megvédte a mérges rendőrfőkapitány tekintélyét.

Alig zajlott le a főtárgyalás, újabb gyűlést hirdetett a ceglédi munkásság, és erre Kondor Bernátot, a hétpróbás agitátort küldték le Pestről.

Sejthető volt, hogy a rendőrfőkapitány minden szóba bele fog kötni, s Kondor egész úton azon törte fejét, hogyan járjon túl a rendőrtiszt eszén.

Elkezdődött a gyűlés, az elnök megadta a pesti küldöttnek a szót, s a rendőrkapitány, aki ott terpeszkedett a pódiumon, karba tett kézzel várta, hogy mikor hallgattathatja el a szónokot. Az alkalom meglepő gyorsan elérkezett.

-Tisztelt Elvtársak! – kezdte beszédét Kondor. – Mikor elvtársaim fent Pesten megtudták, hogy engem szemeltek ki a ceglédi gyűlés szónokának, szánakozva pislogtak rám. Kimondom ápertén: afféle fogolyjelöltnek tekintettek, mert mint mondták, a ceglédi rendőrkapitány biztosan engem is fel fog jelenteni, hiszen a ceglédi rendőrkapitány egy szót sem ért abból, amit a szónok mond, mivelhogy a ceglédi rendőrkapitány – szamár.

Mint akit lőpor vetett fel, úgy ugrott fel helyéb ől a kapitány. Ordított, ahogy a torkán kifért:
– Kikérem magamnak! Nem tűröm ezt a hangot! A gyűlést feloszlatom!
-Bocsánatot kérek, kapitány úr – tárta szét sajnálkozva kezét a szónok, valami félreértés történt. Nem fejeztem be a mondatot. Ugyanis én azonnal legerélyesebben tiltakoztam budapesti társaim feltételezése ellen. Kijelentem, hogy véleményem szerint egy magyar királyi rendőrkapitány nem lehet szamár. Kikérem magamnak, hogy a jelenlétemben bárki ilyet állítson. Óriási vita kerekedett, a végén fogadást ajánlottam fel. Különös örömmel jöttem erre a helyre, mert személyes tapasztalataim alapján tudom megerősíteni azt a véleményemet, hogy mindenféle híreszteléssel szemben az igen tisztelt ceglédi rendőrkapitány úr – nem szamár!…
Rövid habozás után a rendőrkapitány úr úgy döntött, hogy hálás lesz a szónoknak, aki pesti kollégái előtt ilyen szépen megvédelmezte. És egyben, itt a tetthelyen be is bizonyította, hogy nem szamár.

Kegyesen intett, hogy a szónok folytassa a beszédét, s mondhatott az most már akármit – kapitány úr hallgatott, hogy bölcs maradjon.

Egy híres szabó készítette azt az ulánus egyenruhát, melynek rejtett zsebeire ma is büszke vagyok. Apám viselte, mikor a walesi herceg Magyarországon járt.
A Nagymező utcai lokálokba néztek be. Ott volt a társaságban Karády Katalin is. Egy konzumnő igen megtetszett a hercegnek.

Apám próbált gusztust csinálni a lánynak.

-ÚGY FOGJÁTOK CSINÁLNI, AHOGY EDDIG MÉG SOHASEM – ígérte.
-Hogyan? Csillant fel a lány szeme.
-INGYEN felelte Apám.
Aztán az est egy esztergomi vöröslámpás házban folytatódott. A társaság szeparékba oszlott.
Apám uniformisával, glaszékesztyűjével egy német kisasszonynak jutott.

A randezvous lebonyolítása után Apám megigazította plasztronját, meghajolt és emelt fővel elindult.

A kisasszony felsikoltott. Aber das Geld!!!

Apám kimérten biccentett, hűvösen megjegyezte, hogy egy császári és királyi huszártiszt ezért nem fogadhat el pénzt.

Ez a kisvárosi, bohém hangulat sokáig uralkodó volt Cegléden.

A MEDOSZ székházba költözött a pingpong-csapat. A ceglédiek kikoptak, ami azt jelenti, hogy a nemzeti bajnokság első osztályába bejutott csapatnak egyetlenegy ceglédi származású tagja maradt csak. Ám ezzel Cegléd pingpongélete rengeteget nyert. A pénzzel eleresztett vasutas szakvezetőség nem kisebb favoritot szerződtetett le edzőnek, mint azt, ki jelenleg Ausztria szövetségi kapitánya.

Híres ember kevés járt Cegléden. A hatvanas években viszont megtisztelte látogatásával a várost a mezőgazdaságért bolonduló orosz pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov.

Látogatására emlékszem. Köpcös, mosolygós, közvetlen ember volt. Integetett fekete kocsijából. Nagy gyűlést tartottak, ahol több ezer ember előtt beszélt. A látványosságért rajongó, épp ezért a hatvanas években unatkozó ceglédiek sereglettek az esményre. Hangját ezrek ismerték onnan.

Az új asztalitenisz szakosztály ősszel kezdte meg az edzéseket a MEDOSZ-ban.
A bemutatóra egy vasárnapi nap került sor.
A MEDOSZ-ban volt egy jó vendéglő. Az udvaron koncerteket is adtak.
A nyitóedzés napján a vendéglő vezetőjének, Keresztes Bandi bácsinak, aki az orosz hadifogságban megtanult és nem felejtett el oroszul maga Nyikita Hruscsov telefonált és jégbe hűttetett 50 karton vodkát. Azt mondta mentegetőzve, hogy nem magának lesz, de t

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?

“Kerekes tamás Pingpongregényéből” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?