Hendi Péter: VOLT EGYSZER EGY MÉSZÖLY SÖRÖZŐ

Alma a fájától nem esett messze, mondottam volna Dodónak, mikor felvértezve a frissen kapott svéd útlevelemmel, valamikor a hetvenes évek vége fele, elôször repültem haza Budapestre.

Téves vágány, állítottam le magam rögtön, mert igaz ugyan, hogy Dodó hét évvel korábban itt dolgozott a Gellérthegy oldalában, mondhatnánk alig egy almaesésnyi távolságra a Mészöly sörözôtôl, ám a mondás az almával meg a fával, az valami másra utal. Nem teljesen véletlenül jutott az eszembe, de ami Dodót illeti, róla inkább azt kellene mondanom, hogy az alma messze esett a fájától. És nem azért, mert jogi diplomával elment kocsmárosnak, hanem azért, mert annak a Dodónak, akirôl itt szó van, a Legfelsôbb Bíróság bírója volt az apja. Egyszer az Egyetem téren szembe jött velünk a Római Jog Tanszék professzora, akirôl az a hír járta, hogy egy diák néhány évvel elôttünk azt az igencsak szokatlan kérdést intézte hozzá, hogy letehetné-e a vizsgát latinul. Semmi akadálya, volt a válasz, s a professzor a vizsga végén felálva gratulálat a fiatal kolléga latinjához, ám közölte vele, hogy legnagyobb sajnálatára megbuktatja, miután a római jogi ismeretei, fájdalom! alatta maradnak a minimális követelményeknek; szóval ez a professzor, aki szembe jött velünk az Egyetem téren, noha mindketten köszöntünk neki, nem vette észre, csak Dodót. Hogy mennek a vizsgák? kérdezte tôle, és amolyan rávezetô kérdéssel rögtön felelt is volna helyette. Jeles meg jó mindenbôl? Közepes is, mondta Dodó, és azt, hogy, meg elégséges is, azt már nem tudta hozzátenni, mert a professzor, aki nagy tisztelôje volt az Európa szerte ismert büntetôjogász papának, mintha már el is ájult volna.

Aztán az az eset a Fekete Hollóban! Szerencsémre, én éppen nem voltam velük. Dodóék fizetés nélkül otthagyták a vacsorát, ami talán még nem lett volna olyan nagy baj, hiszen van az úgy, hogy az ember fiatal és bohó, ám elkövették azt a végzetes hibát, hogy közvetlen elôtte felhívták Dé Palit, kinek aztán, micsoda balszerencse! kedve támadt csatlakozni a társasághoz. Hol vannak a barátaim? kérdezte Pali a pincért, mire aztán rögtön fülön csípték. És megadta a nevünket meg a címünket? kérdezte döbbenten István, aki engem viccesen-gyöngéden mindig csak Péternek szólított, holott mindenki tudta tudta rólam az évfolyamon, hogy Pierre a becsületes nevem. Dodó és akik a slamasztikában még benne voltak, a büntetô eljárás és az államigazgatás jogról szóló elôadások közötti szünetben tárgyalták az ügyet az egyetem folyosóján. Szerintem fizessük ki! mondta Dodó. De hogyan? kérdé erre az egyik tettestárs. Elküldjük postán, mondta Dodó. Feladó: Léc Béla, lakcím: Molnár utca öt. Mert nem volt hozzá senki hasonló! A Dodóhoz, aki a kivégzéséhez készülôdô hóhéron is talált volna valami mindenre vigasz, mindenkit megröhögtetô kivetni valót, a mi egyetemünkön, Pázmány Péter óta nem volt hozzá soha senki hasonló.

Ami Dé Palit illeti, ôt egyszer kimentettük egy pincér ragadozó karmai közül. Talán azért szakította le a vécében a vizestartályt, mert megbukott a vizsgán, amelyen mi átmentünk, de lehet, hogy csak azért, mert amíg ott ült velünk, kezében bánatos söröskorsójával, Dé Pali azalatt érdemben semmit nem tudott hozzászólni az egzisztencializmusról folytatott beszélgetésünkhöz. Alma-messze-fájától eset volt ô is. Hiába miniszter apa, az elsô évfolyamon nem jutott túl soha. Azelôtt nem történhetett volna meg, hogy egy miniszter fia kibukjon az egyetemrôl, mondta egyszer anyám, de ezt csak úgy zárójelben. A fegyelmi bizottság döntése folytán Dodó csak egy évvel utánam végezte el az egyetemet, de ennek hét évvel késôbb, a Mészöly sörözôben szinte semmi jelentôsége nem volt. Dodó otthagyta a madárfüttyös joggyakornoki irodát a Gellérthegy oldalában és beiratkozott a Vendéglátóipari Fôiskolára, nekem pedig Svédországban végzôdött az itáliai nászutam. De ezt is csak úgy zárójelben.

Mikor jöttél? Tegnapelôtt. Akkor már biztos tele vagy élményekkel! Évente jártam haza, és apámon, anyámon kívül Dodó volt az egyetlen, akit, legalább egyszer, mindig felkerestem. Néha többször is. Egy alkalommal, amikor lebotorkáltam hozzá a lépcsôn, éppen pénzt számolt. Fél órán belül ki kell vinnem a bérleti díjat Budakeszire. Számolta és számolta a kötegeket, felszólt a Sanyinak, hogy hozzon nekem egy sört, én meg ott ültem vele szemben, és néztem a homlokán gyöngyözô verjetékcseppeket. Újra meg újra kezdte a számolást. Ott ültem vele szemben, néztem és nem szóltam. Kicsit olyan volt, minta új ablakon át pillantanék rá is, meg a hajdani barátságunkra. Sajnáltam magunkat, mint a költô. Talán csak a verejtékcseppek miatt. Mit csinálsz délután? kérdezte. Felmegyek Bán Robihoz. Csak nehogy ô is pénzt számoljon, dünnyögte erre Dodó.

Figyeld csak a Rozmárt! mondta máskor. Milyen Rozmárt? Na, ne hülyéskedj már! méltatlankodott. Hát hány Rozmár ül a pultnál??? Jobban odanéztem, és láttam, hogy valóban, nem ült ott csak egy. Annyira hasonlított egy rozmárra, mit mondok? az összes rozmárra! mint ahogy Brancusi fókája az összes fókára. Igazad van, mentegetôzem. Kapott másfél év kaptárt, mesélte Dodó, mert majdnem agyonverte a feleségét. Mielôtt bevonult a börtönbe, elhelyezte a bútorait a nôvére lakásán, aztán amikor kijött, nem találta, se a bútorokat, se a nôvérét. Ráadásul aludnia se volt hol. Azon nyomban elment a rendôrségre. Ismeretlen személy ellen akarok feljelentést tenni, mondta. Erre megkérdezték tôle: És maga kicsoda?

Nincs pénzünk, de jól élünk, mondta egyszer, amint az IN PIVO VERITAS feliratú csempe mellôl végignéztünk a vendégseregen. Persze, idézôjelbe tette a mondatot. Gyakran használta ezt az írásjelet beszéd közben. Néha kicsit túl gyakran, gondoltam, amikor még egyetemre jártunk. Mert így egyszerre volt ô is, meg nem is, ott is meg nem is.

Itt volt a múlt héten a Huszárik Zoltán, mondta valamikor a Csontváry film elôtt. Vagy után? Három nôvel ivott ott az ablak mellett. Sört? kérdeztem meglepetten. Mert engem tíz évvel korábban, mikor az Elégia elhozta a fôdíjat Oberhausenbôl, két deci borra hívott be az Apostolokhoz. Azóta én a Zoltánt, ha iszik, leginkább vörösborral a kezében tudom elképzelni. Nem változtat ezen az sem, hogy lassan már huszonhét éve halott. Olyan szép a filmem, akár egy vers! mondta amikor ott ültünk az Apostoloknál. Aztán fogták magukat, és elmentek fizetés nélkül, mondta Dodó. A hóhér akasztása, jutott volna az eszembe, de leállítottam magamat, mert éreztem, hogy nem lenne igaz. És valóban: Dodó valami egészen másról beszélt. Átmentek a Vásárhelyibe, mert ott éppen ballagóbál volt. Ha van még egy kis idôd, ezt hallgasd meg! Két felszolgáló pincérkabátban utánuk ered a Mészöly sörözôbôl. Felmennek az emeletre, ahol zeng a zene és nagy a tömeg. Akkor a Sanyi észreveszi az egyik nôt a táncolók mellett. Odamegy hozzá, és azt mondja : Figyelj csak! Ti voltatok az elôbb nálunk a Huszárikkal? Ne tagadd! Ti nem fizettétek ki a szálmlát!!! és mielôtt a nô válaszolna, megkérdi tôle : Külünben, táncolunk? Azzal elekezd vele shakelni. Néha elmesélem ezt az ismerôseimnek. Tízbôl öten nem nevetnek rajta.

Képzeld csak, mi történt tegnap! Bejött a Zsolt, tudod, a Besenyô ! Mondom neki, menjünk el innen, mert itt a Pierre Budapesten, és ha most megjelenik, akkor inni fogunk, amihez nekem ma este semmi kedvem. Erre átmentünk a Bercsényi utcába és úgy berúgtam, mint a fáraó picsája. Mert attól féltem, hogy sokat fogok inni veled. Nézd csak! mutatott hirtelen a vendégre, aki elôttünk ült egy asztalnál és éppen visszacsúsztatta zakója zsebébe az elôtte meghúzott pálinkás üveget. Hozott anyagból, mondta Dodó. Néhány úri szabó hirdette így magát azokban a hamvas, hatvanas években. Talán azóta is? Nem tudom. Lehet, hogy rövidesen kivezetem, tette hozzá kis szünet után, de egyenlôre nem mozdult. Hisz oly régóta nem láttuk egymást.

Egyszer odajött hozzánk Laci, a fodrász. Itt dolgozik a Gellért mellett, mondta Dodó, engem meg úgy mutatott be, hogy: barátom Svédországból. Azon az este valahogy erre volt hangolva. És magázott. Iszik még valamit a svéd úr? Ha megkéred a svéd urat, legközelebb hoz neked két pornófüzetet Göteborgból. Aztán, amikor meghallotta, hogy a fodrásszal megállapodtam egy másnapi hajvágásban, bizalmasan, idézôjelbe tett bizalmasan, odasúgta neki: Állati nagy borravalókat szokott adni! Laci elhárította volna a garanciát, tíz forint az már nagyon jó, mondta. Te nem ismered a svéd urat, tette barátilag Laci fodrász vállára a kezét Dodó. Tegnap délután bement egy trafikba, vett egy doboz gyufát, és húsz forint negyven fillért adott oda az eladónak.

Ugyan ki érti ma ezt a viccet? Ma, amikor már egyforintos sincsen! Ki emlékszik ma már arra, hogy valamikor negyven fillér volt egy doboz gyufa?
Cafe Stockholm 

Szerző: Kerekes Tamas

Okos pilóta alagútban nem katapultál hírlapíró vagyok

Vélemény, hozzászólás?