Anna New Yorkban

girl-in-new-york-caroline-bonne-muller

New York, a legizgalmasabb város. Minden szempontból.

Anna szerette a tavaszt New Yorkban tölteni. A hideg addigra már elvonult, a Floridában telelő nyugdíjasok még nem tértek vissza. A modern galériák mindegyikének volt tavaszi tárlata. Nem igazán érdekelték az olajbogyóból készült installációk, a használt papírzsebkendőkből és szalvétákból álló kiállítást pedig egyenesen gusztustalannak tartotta. Szociális szempontok vezették ezekre megnyitókra.

Dzsalillal azonban nem modern galériában ismerkedett meg, ahogy később az ismerőseinek mesélte. Éppen Herméstől jött kifelé a csomagokkal, amikor eleredt az eső. A new yorki taxisok papírautókkal járnak, pár csepp víz kerül az úttestre, eltűnnek, felszívódnak, semmivé válnak.

Az elegáns autó fékezett, nyílt az ajtó, Anna nem szokott idegen férfiakhoz beülni, de a diplomata rendszám, az egyenruhás sofőr és az addigra már zuhogó eső együtt elég volt ahhoz, hogy bedobja a csomagokat a hátsó ülésre.

A férfi Azerbajdzsán kereskedelmi attaséjaként mutatkozott be. Csak pár háztömböt utaztak együtt, de a dugó miatt majd félórát beszélgettek a kocsiban. Dzsalil jól beszélt angolul, és egzotikus külseje ellenére sem érződött rajta a keleti férfiakat jellemző gátlásos elfogultság az európai nőkkel szemben. Mire Anna kiszállt, Prada retiküljében volt az attasé névjegye és egy vacsorameghívás szombat estére. Hozza a barátnőit is, legalább hármat, kérte a diplomata.

A kirendeltség nagystílű volt, valamelyik mostanában felkapott lakberendező keze érződött rajta. Talán Guy Robinson?

A társaság az ott dolgozó kollégákból és Anna barátnőiből állt. Minden annyira kozmopolita volt, a férfiak, a vacsora, egyedül a személyzet lógott ki az összképből. Középkorú azeri nők, konzervatív, olcsó ruhákban, smink nélkül. Nem beszéltek angolul, a vendégek kívánságait a férfiak tolmácsolták nekik. Anna magában találgatta, a megbízhatóság vagy a családi kapcsolatok alapján választhatták ki ezeket az asszonyokat, esetleg az előző attasé hagyhatta Dzsalilra őket?

Kedden  telefonhívást kapott Dzsaliltól, ráérne- e szombaton? Nálunk nemzeti ünnep van, a kollégák long weekendet tartanak a családjukkal vidéken. Barátnőket most ne hozzon, tette hozzá nevetve a férfi.

A vacsorát kisebb, extravagánsan berendezett szobában szolgálta fel egy idősebb, reménytelen megjelenésű nő. Úgy tűnt, a személyzet többi tagja az ünnep miatt kimenőt kapott.

Dzsalil Azerbajdzsánról mesélt, az ottani szokásokról. Hogy mennyire nem köti oda már senki és semmi. Nem tudna visszamenni, ott élni, zavarnák a helyi szokások, a háttérbe szorított, maguk világában élő nők, akikkel nem lehet egy társaságba járni, beszélgetni.

A nő rákérdezett a lakberendezőre, Guy Robinson említésére a férfi kissé zavarba jött. Ő maga volt a designer, ha jövőre lejár a diplomáciai megbízása, itt maradna, ezzel szeretne foglalkozni.

Pontosan értette, a férfi miért akar maradni. Nem tudta Dzsalilt olyan nők között elképzelni, mint amelyik éppen a kávéval jött be a szobába.

A következő hét zsúfolt volt. Kezdődtek az őszi-téli haute couture bemutatók, így hárítania kellett a férfi többszöri meghívását. Elvinni, pedig nem akarta a bemutatókra, soha nem keverte a magánéletét a munkájával. Majd bolond lesz magát összehasonlíttatni a profi topmodellekkel.

Anna repülőjegye március végére szólt, hogy visszautazzon Rómába. Fenntartotta azonban magának a lehetőséget, ha úgy alakulnának a dolgok, akkor marad. Akár hosszabban is.

A következő hetekben gyakran találkoztak, és Annát minden találkozás egyre jobban elbizonytalanította. A férfi láthatóan élvezte a társaságát, függetlennek és egyedülállónak tűnt, mégsem lépett tovább a társasági partner szerepkörén. Halvány gyanúként, mint éjjel a teraszon átszaladó fekete macska árnya, felmerült benne, túl jó a férfi ízlése, ki tudja….de hamar elvetette az ötletet.

A római járatot sztrájk miatt törölték. Anna nem szerette a stewardesseket, mindig emlékeztették arra az öt kiló túlsúlyra, amit pár éve nem a bőröndjében hordott. De most jó szívvel gondolt rájuk, kapott két nap haladékot.

Dzsalil utolsó estére meghívta magához a kirendeltségre vacsorázni. Kettesben voltak, a személyzetből is csak az idősebb nő szolgált fel. Anna a másnapi elutazásra hivatkozva korán el akart menni, de a férfi nem hagyta. Mindig újabb témát hozott fel, újabb közös ismerősökről kezdett el beszélni, megpróbálta rávenni  maradjon New Yorkban legalább húsvétig.

Annának egy idő után olyan érzése támadt, hogy a férfit a házvezetőnő feszélyezi, aki állandóan ki- be járkált.

Későre jár már, nyilván fáradt a személyzet, úgysem lesz már szükségünk rá, miért nem küldi el aludni azt az asszonyt, ajánlotta Dzsalilnak.

A férfi döbbenten nézett rá. Személyzet? Sákira gondol? Ő a feleségem.

A római járat zsúfolt volt a törlések miatt. Anna végig egy ingatlanügynököt volt kénytelen hallgatni, aki először utazott Európába és a nővére rosszul sikerült házasságát részletezte.

Szerző: Sági Anna

A trendet nem követem, hanem diktálom. Éljenek a bobók! (bourgeois bohemian) Nagyvárosi filantróp vagyok. Cosmopolita, egészséges mértékben sznob és úrinő. Tudom, mikor illő megjelenés a black tie és hogy kell használni a halkést. Ja, és gondolkodásom erősen irónikus. Úgyhogy csak óvatosan:)

“Anna New Yorkban” bejegyzéshez 16 hozzászólás

  1. A nyitottság izgalmas,
    az időnkénti pofáraesések garantáltak, de amíg fiatal az ember, belefér.

    (Az én egyik volt csoporttársnőm egy afrikai törzsfőnök fiához ment feleségül, később valakitől azt hallottam, hogy elcserélték néhány kecskéért, de aki mesélte nem volt igazán jó viszonyban vele, úgyhogy nem biztos… 🙂

Vélemény, hozzászólás?