Él még Rózsa Sándor utolsó betyárja.

Aradon, a város szegényházában él Hégei István 93 esztendős aggastyán. Arról nevezetes az öreg, hogy Rózsa Sándor hires betyár bandájának a tagja volt. Ha jókedvében találják, mesél is az akkori időkről.

Szeghalmon került össze Rózsa Sándorral, az akkor még fiatal legényszámba menő Pista bácsi, aki ugy megtetszett a vezérnek, hogy menten maga mellé vette „pandurnak” a jósvádájú legényt.

– Az ötvenes évek derekán nagy urak voltunk mi – meséli az öreg – egyedül hajtottuk el a Sina báró gulyáját. Hiába jöttek ránk a rezes zsandárok, Rózsa Sándort nem fogta a golyó, mert páncélt viselt az inge alatt. Komáromból, Eszékről, maga szökött ki, Tenkén meg mi szabaditottuk ki negyvennyolc hü lovas betyárral. De gyilkolni nem volt szabad, mert gyilkos nem kapott irgalmat Sándor bácsitól. Ne mondja bizony senki róla, hogy nem volt jóérzés is benne. A szeretőjét, a szépséges szögedi halászlányt, Rózsit, holtanapjáig szerette, annyit busult utánna a szamosujvári börtönben, hogy a bánat vitte a halálba. Amikor eltemették szamosujváron a 65 éves Rózsit, összegyültünk halála hirére tizenketten a régi bandából, éjszaka kilopóztunk a temetőbe, hogy teljesítsék a halott vezérünk meghagyott kivánságát: belelőttünk végtisztességből a sirjába, mert a betyár csak akkor tud békén nyugodni, ha cimborái adják meg neki a végső nyugodalmat.

Igy regélget az egykori betyár, aki már nem tudja többé kezébe venni a vincellérszerszámot, amivel azelőtt kereste meg a mindennapi kenyeret s most késő öregségében ezeket a hires emlékeket dédelgeti.

Szarvasi Közlöny, 1927.

Szerző: kis O

A - kis O - írói álnévvel a - nagy Ő - ként való előrukkolásomtól elválasztó áthidalhatatlan szakadékot szerettem volna kifejezésre juttatni, és persze azt, hogy 160 cm vagyok és a keresztnevem Orsi. Valamikor a 70-es évek elején születtem, de túl rég ahhoz, hogy illendő lenne ezt firtatni. Angol és német szakon végeztem Szegeden egy szerencsés időszakban. Szerencsés volt egyrészt, mert végre eltörölték a középiskolai tanári szakma kötelező elsajátítását a bölcsészettudományi szakokon, másrészt egyetemi éveim alatt egy korszak utolsó pillanatainak lehettem tanúja. Ez egy olyan korszak volt, amikor még volt idő arra, hogy fiatalok öt évet töltsenek irodalom, verselemzések, kultúra, történelem, nyelvészet studírozásával. Nem kellett előadások és szemináriumok helyett munkahelyre rohanni és az ösztöndíjból is remekül meg lehetett élni. Nem azért jártunk felsőoktatási intézménybe, mert leendő munkahelyünk és megkeresendő millióink lebegtek szemünk előtt, hanem mert izgalmas, élvezetes volt, amit tanultunk.

“Él még Rózsa Sándor utolsó betyárja.” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Egyik dédapámugyancsak betyár volt az Alföldön-olyan “lólopó” ember, azt mondják.A Rózsa Sándor embere. Olykor félévekre is elment otthonról, senki se tudta merre jár.Aztán egyszercsak , egyik este hazajött, leült a konyhában, levette a kalapját, ránézett a dédanyámra és megkérdezte : – Mi van vacsorára?. Mivelhogy nem volt meleg vacsora, ugy vélte nem szereti már őt a felesége, igy hát kezdte volna móresre tanitani. A szomszédok alig birták kimenteni a keze közül. Akkor megint eltünt egy kis időre. Nincs csattanó, bár gondolom,onnan kezdve a dédanyám mindig vgyázott hogy a parázs ki nem aludjon a tüzhelyben.

Vélemény, hozzászólás?